Mennyi érzelem és kötődés van egy nevelő szülők- nevelt gyermekek kapcsolatban?

Amikor megszülettek a fiaim és rendszeresen hordtam őket az orvosi és védőnői tanácsadásra, mindig kíváncsisággal figyeltem azokat a szülőket, akik nem sajátjukat, hanem nevelt gyermeket hoztak magukkal. Amikor beléptek, mindjárt összesúgtak a hátuk mögött  és legtöbbször azt a következtetést vonták le, hogy ezek az emberek jó sok pénzért csinálják a nevelőszülősködést, na meg hogy ők semennyiért nem vállalnák, nevelje fel aki megcsinálta meg megszülte, s így tovább. 

Jó magam azóta több nevelt gyermek történetét is megismertem és fontosnak tartom leírni, hogy ezek a hátul suttogó emberek nagyon nagy tévhitben élnek. Hatalmas lelki játszmák zajlanak itt le és egyáltalán nem csak arról szól, hogy pénzhez jusson, aki ilyesmire vállalkozik. Az tény, hogy a nevelő szülőség gondolata szinte minden esetben abból indult, hogy manapság iszonyú nehéz munkát találni, főleg akinek már saját kis családja is van. Hogy jövedelem is legyen és a saját gyermeknek is nyugodtan gondját tudja egy anya viselni, ez a fajta munkavállalás bizonyul sok esetben jó megoldásnak. Számos feltételnek kell megfelelni, de a neheze ott kezdődik, amikor már a családhoz kerül a gyermek.

Kemény feladat áll az, aki nagyobb gyermekek gondját akarja viselni. Legtöbbjük elképesztően rossz körülmények között éltek azelőtt, nem ismerik az illemet, a tisztálkodási szokásokat, még közösségbe sem jártak, vagy például úgy mennek harmadik osztályba, hogy írni-olvasni alig tanultak meg. Ráadásul ahhoz vannak szokva, hogy szabadon éltek, senki nem bánta merre járnak, mit csinálnak. Szóval nehéz egy normális családnak ezeket a jövevényeket rászoktatni az erkölcsös életmódra, számtalan akadályba ütköznek, mire talán sikerül célt érniük. S ezek a gyermekek gyakran a rosszat látják bennük: nem tudják őket szülőként elfogadni, folyton ellenállnak és sok időbe telik, mire értékelni kezdik a törődést, a gondoskodást. Az őket nevelők pedig nagyon jó célt igyekeznek szolgálni, hiszen a társadalomnak nevelik át úgymond gyengéről erős láncszemekké a gyermekeket. De azért ingyen mégsem várható ez el tőlük, a pedagógus sem oktat ingyen, az orvos sem gyógyít köszönömért, s így tovább.

Érzelmi szempontból pedig azok vannak kitéve kőkemény helyzetnek, akik újszölöttek nevelését vállalják. Velük újra átélik az anyaságot, apaságot és képtelenség nem megszeretni egy olyan gyermeket, akit maguk formálnak kezdettől fogva. Megtanítják enni- inni, járni, nekik mondja az első szavakat, még anyának is szólítja vagy apának. S eltelik 1 év vagy akár már 6 mindegy: nem lesz az övék, mert váratlanul megjelennek a valódi szülők, vagy az örökbefogadók. Itt a vége, mennie kell a gyereknek még akkor is, ha nem érti az egész helyzetet, teljesen összezavarodik és tiltakozik. 

A szerencsésebbek kapnak hírt az elvitt gyermekről, s ha nagyon hiányzik is nekik, legalább tudhatnak felőle. Viszont olyan esetek is vannak, amikor elviszik a gyereket, nem egyszer külföldre és onnantól kezdve soha nincs róla hír, mert érdeklődni egyébként is tilos. A nevelő szülőkben mindig ott lesz az emléke, benne viszont elhomályosul minden, szegény talán azt sem fogja tudni, ki ő valójában. Szívfacsaró, ahogyan erről beszéltek azok a nevelő szülők, akik már tapasztalták ezt. S bármennyire is jó helyre kerül örökbeadásra a gyermek " Csakhát a hiányérzet soha nem fog elmulni... van,hogy éjszaka is csak sírok... és sokat imádkozok érte, hogy minden a legnagyobb rendben menjen, sikerüljön a beilleszkedése, meg minden..." - mondja az egyik nevelő anyuka.

A történeteket hallgatva az én szemem sem maradt szárazon és abban is biztos vagyok, hogy nem azért nem vállalnék ilyen munkát, mert azt gondolom, hogy nevelje fel az, akié valójában, hanem azért, mert nincs az a pénz, amiért képes lennék kiállni a nevelő szülőséggel járó lelki-érzelmi megpróbáltatásokat. Aki meg mindezt bevállalja, azelőtt emelem kalapom.