Hanna Schygulla: Ébredj fel és álmodj!

Lassan, merengősen szövi mondatait. A kritikusok mindig azt rótták fel neki, hogy ilyen költői aléltsággal alvajáróként játszik a kamera előtt is. A német mozi fenegyerekének, a néhai Rainer Werner Fassbindernek a múzsája már 71 éves. A Thesszaloniki Film­fesztiválon kapott életműdíjat, itt beszámolt életútjáról.

Már nem emlékszik az első találkozásra Fassbinderrel.  De, hogy mi­lyen volt az első benyomás, elmondta: „Sajnos nem tudom már felidézni a legelső találko­zásunkat. Csak az rémlik, hogy akkoriban menő bőrka­bátot hordott. Az első reakciómra viszont emlékszem: ez egy különleges pasas, vigyázz vele. Ne függj tőle túl­ságosan! Ő is hasonlóképp érzett irántam. Közeledni akart hozzám, de tartott tőle, hogy ha túl közel kerü­lünk egymáshoz, akkor hirtelen szétválunk.”

Fassbinder meglehetősen gorombán bánt az embe­reivel. Akinél érzékelte, hogy szeret szenvedni, azt maxi­málisan megtaposta. „De ketten kellenek a tangóhoz! Velem másként bánt, én nem voltam készséges partner abban, hogy bárki gyötörjön. Az Effi Briest (1974) után négy évre visszavonultam a közös munkától”- nyilatkozta Schygulla.

Hanna Schygulla a háborúról is mesélt: „A mi generációnk a háború romjaiból bújt elő. Sze­rettünk is a romok között játszani, nem láttuk szörnyű­nek a környezetünket. Nemcsak épületek, hanem mo­rális romok között kellett felnőnünk. Nem voltak er­kölcsi támpontok. Később, amikor kezdtünk rájönni, mitörtént, hatalmas szégyenérzet lett úrrá rajtunk. Bűnösnek éreztük magunkat, holott nem voltunk bűnösök. Forradalom dúlt bennünk: nem bíz­tunk az elődeinkben és azokban az értékekben, ame­lyeket ők képviseltek. A nulláról kelleti kezdenünk. Hit­tük, a szeretetnek kell motiválnia a cselekedeteinket nem a birtoklási vágynak. Aztán jött 1968. És mindez kifejeződött a diáklázadásokban. Meg akartuk váltani a világot. Hittük, hogy a pénz nem minden. Persze sem­mi sem változott: ma is a nagytőke irányít mindent.”

Ebbe a szellemiségbe jól illeszkedtek Fassbinderrel közös alkotásai. „Szükségünk van a meglepő művekre. Hogy időről időre felébresszenek abból a félig alvó állapotbél, amelyben a mindennapi életünkben leledzünk. Azért vagyunk ilyen üzemmódban, hogy takarékoskodjunk az energiánkkal. De ez megakadályoz abban, hogy tel­jes mértékben jelen legyünk a pillanatban. Amikor meglepődünk, akkor hirtelen a csodálat, az elámulás őrzése lesz úrrá rajtunk. Mert csodaszerű dolgot érzékeltünk. Mindig keresem a csodákat. De nem vagyok telhetetlen. Nem igénylem azt, hogy a bénák fel tudja­nak állni. Bár jómagam ís kerültem már kerekes szék­be, és végül képes voltam felállni belőle, mert vallom, hogy minden nehézség és betegség olyan kihívás, amely erősebbé tesz. A csodát leginkább a véletlenek­ben tudom meglelni. Nagyon figyelek ezekre. És ha­gyom, hogy megtegyék hatásukat az életemben.”

Hanna Schygulla harmonikus, kiegyensúlyozott ember benyomását kelti. Válaszolt arra a kérdésre is, hogy mindig is ilyen volt-e? „Már gyerekként is szereltem olyan idős embe­rekkel lenni, akik életteliek tudtak maradni, és élvezték az életet. A gyerekekben és az öregekben közös, hogy nincs tele a fejük nagy tervekkel. Elégedettek az­zal, ami történik velük. Én mindig így éreztem.”

Forrás: Dekhain.com

Képek: alchetron.com, theredlist.com