Lepra és egyéb járványok, avagy betegápolás a középkorban

Bele sem gondolunk a mai modern orvosi ellátás mellett, milyen szenvedéseken mentek keresztül a középkor betegei, legyen szó akár járványról, akár háborúk sérült katonáiról.

A középkori betegellátás és szegénygondozás jótékonysági alapon, adományok segítségével valósult meg. A kereszténység első évszázadában kialakult, diakonisszák által nyújtott ellátás a középkorban folyamatosan visszafejlődött. A diakonisszák rendjének feladatait más rendek vették át. Az egyházon belül újabb egyházi férfi és női szerzetesrendek alakultak. Az egyes szerzetesrendek az alapító szándéka szerint betegellátással is foglalkoztak, ily módon tagjaik erre a célra képzésben is részesültek. Az idők folyamán létrejött 800 férfi (például bencések) és 1500 női (például Szent Erzsébet Nővérek) szerzetesrend a betegek (leprások), szegények, nyomorékok, foglyok ápolását látta el. A szerzetesrendek tagjai a betegek ápolását és a szegények gondozását a kolostorkórházakban végezték.

A középkorban a keresztes háborúk új lendületet adtak az ápolás és az egészségügyi ellátás fejlődésének. A szerzetesrendek mellett a keresztes hadjáratok eredményeként jöttek létre az ún. ha¬di ápolórendek, a Kórházi Lovagrendek (János- lovagok, Német lovagrend, Templárius lovagrend, Szent Lázár rendje, Szentháromság rendje, Szentlélek rendje) biztosítva a beteg és sebesült katonák ellátását a Szentföld felszabadításáért háborút folytató „kereszteseknek", akik a mohamedánok ellen harcoltak. A lovagrendek a betegek ellátását a lovagok által a rendre hagyott pénzből, vagyonból fedezték. A keresztesháború idején a házi ápolást az özvegyek és az egyedülálló nők látták el.

A középkor végén a kolostori orvosképzést átvették az egyetemek. Az itt végzett orvosok fő feladatuknak elsősorban a járványok megakadályozását tekintették. A betegek ápolását az apácák mellett az újonnan alakult világi ápolórendek végezték, amelyeknek a tagjai főleg járványkórházakban dolgoztak. A világi ápolórendek tevékenységi köre hasonló volt az egyházi ápolórendekéhez, és bár egyenruhában jártak, nem éltek kolostorban, házasodhattak, nem tettek szegénységi fogadalmat.

A középkor utolsó évszázadaiban - többek között a megélénkülő kereskedelem eredménye¬ként - a gazdasági-társadalmi élet meghatározó elemeként létrejött céhrendszer is kivette részét a szegénygondozásból, a városokban jótékony céllal létrehozott intézetek építéséből. A kórházak élén álló igazgató világi ember volt, aki azon kívül, hogy felelős volt az anyagi javakért, ellátta az ápolószemélyzet felügyeletét is. Az igazgató felügyelete alatt dolgozó ápolók (a fivérek, akik a lelkipásztorkodást ellátó papokból és a legkülönfélébb fizikai munkát ellátó világiakból álltak, valamint a nővérek, akik a betegek ápolását és a szegény zarándokok gondozását végezték) általában valamelyik szerzetesrend szabályai szerint éltek. Az ápolók a betegek ápolásán, a szegény zarándokok gondozásán kívül a haldoklók részére nyújtottak végső vigasztalást.

Forrás

H. Benett – Betegápolás napjainkig c. könyve alapján

Képek: idokjelei.hu és csaladhalo.hu