Helyet! Helyet!

Harry Harrison „Helyet! Helyet!” című könyve egy csodálatos beszámoló arról, hová vezethet, ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak. Az efféle történetek segíthetnek elgondolkozni a jövőnkről valamint felvázolni közös cselekedeteink következményeit.

Baljóslatú tendenciáktól hemzsegő világunkban az egyik legbaljóslatúbb az, hogy a városlakók tömege egyre csak nő. Ennek részben közvetlenül a népességrobbanás az oka – az emberek gyorsabb ütemben születnek, mint ahogy meghalnak. Csakhogy a népesség gyarapodásának közvetett hatásai is akadnak. Például ahogyan a lakosság száma a világon az egekbe szökik, egyre erősebb a kényszer a gépesített gazdálkodás fejlesztésére, minek következtében a traktorok és a kombájnok miatt a munkájukat elvesztett földművesek a városba indulnak szerencsét próbálni. Meg persze sokan egyszerűen jobban szeretnek a városban élni. A városokban végbemenő népességrobbanás következményeiről egyre több szó esik. A Tokiói-öblöt őrült tempóban töltik fel szeméttel, hogy beépíthető területeket alakítsanak ki az egyre terjeszkedő város számára, amely már így is olyan zsúfolt, hogy két évet kell várni egy középosztálybeli lakásra. Kalkutta utcáin több százezer hajléktalan él, mégis elkerülhetetlennek látszik, hogy a város lakóinak száma 1990-re elérje a 12 milliót, ha a népesség csak olyan ütemben gyarapodik, mint máshol Indiában. A fejletlen országokban a városok mérete 55 százalékkal növekedett az 1950 és 1960 közötti évtizedben. Az előrejelzések ennél is döbbenetesebbek. A szóban forgó országok tehetetlensége a népesség növekedésével kapcsolatban nyilvánvalónak tetszik, látván szembeszökő nyomornegyedeiket. Kevésbé szembeszökőek a romló munkanélküliségi statisztikák és a társadalmi elégedetlenség, amelyek a gyors városiasodással járnak együtt. A fejlett országoknak, ahol a városok növekedésének mértéke nem egészen fele a szegény országokban tapasztalhatónak, szintén egyre súlyosabb problémákkal kell szembenézniük. Különösen komoly a helyzet az Egyesült Államokban, ahol az elmúlt ötven évben több mint duplájára növekedett a városlakók száma. Annak idején az emberek kevesebb mint fele élt városokban − ma már közel háromnegyedük. Az amerikai városok problémáiról, a városközpontok elkorcsosulásáról és a külső területek feltartóztathatatlan fejlődéséről számtalan kötetnyi szakirodalom született. Magukat a városokat egy sereg, gyakran sikertelen rehabilitációs programmal próbálták már jobb helyekké tenni. A városias területek jövőjét akár középtávon is képtelenségnek tűnik megjósolni. Mindazonáltal egy-két dologban többé-kevésbé biztosak lehetünk. A városi lakosság növekedése például nemigen fog így folytatódni a századforduló után. Ezeket a trendeket Kingsley Davis demográfus jósolta meg, aki megdöbbentő eredményre jutott. Ha a városok növekedésének 1950 után tapasztalt üteme 1984-ig nem változik, addigra az emberiség fele városokban fog élni. 2023-ra mindenki városias területeken lakik majd, 2044-re pedig nem lesznek városok egymillió lakos alatt. Ha valamiféle negatív csoda folytán ez idő alatt semmi sem változik, a legnagyobb városban 1,4 milliárdnyian élhetnek majd − minden tíz emberből egy. Az ilyesféle jóslatok persze, ha sokat tanulhatunk is belőlük, badarságok. Pontosan tudjuk, hogy a városlakók számát illetően a dolgok nem alakulhatnak így. Sőt mi több, fogalmunk sincs róla, milyenek lesznek a jövőben a városi élet körülményei. Ezen dolgokban pusztán a fantáziánkra hagyatkozhatunk − vagy még jobb, ha a Harry Harrisonhoz hasonlatos írók csodálatos fantáziájára.