Takács Hajnal: Az asszony verve

Olyan világról fog olvasni az olvasó, amiről nem hiszi, hogy igazából létezik. De itt egyik történet sem fikció. Nem a fantázia írta, hanem maga az élet. Sokat tanult a szerző magáról, miközben írta ezt a könyvet. De nem csak magáról: az emberekről, kapcsolatokról, összefüggésekről, a nemekről és Smaragdvárosról is.

Mire a könyv végére ér a kedves olvasó, nem lesz biztos abban, hogy mindent jól csinál. Ne folytassa az olvasást javasolja az író, ha nem akarja látni a világ perifériájára szorult létet. Ne olvassa tovább, ha nem kész kilépni a komfortzónából. Viszont olvassa tovább az aki tudni akar emberi mélységekről és magasságokról. Olvassa tovább az ki, meg akarja ismerni az emberi nagyságot, a döntés hatalmát, a túlélés varázslatos erejét, a hitet és az újrakezdés szépségét. Látni fogja az ki olvassa e könyvet, az erőt és a kétségbeesett küzdelmet, amiből új élet sarjad. Túlélőkről fog olvasni – emberekről, akik ráléptek a gazokkal elfedett másik útra. Arra az útra, amit szeretnek elhazudni, mert az emberség egy olyan fokát képviseli, amit a ma legyengített társadalma nem bír elviselni.

Rájött az író, hogy az Ész, a Szív és a Bátorság mindig vele voltak, hogy önmaga Smaragdvárosába eljusson – és tényleg csak annyi kellett, hogy rubincipői sarkát összeütve mondja: „mindenütt jó, de a legjobb otthon” – és nagyon vágyjon hazatérni. Végigjárta a sárgaköves utat és eljutott Smaragdvárosba. És mire odaért, Óz már egy egyszerű kis öregember volt, a Régi Igazság, vagy akár Sigmund Freud maga – teljesen mindegy: de nem a Nagy Varázsló. Óz ő maga volt. Az a Nagy Varázsló, akit tudja a választ: az oroszlán nem gyáva, a szalmabábúnak van esze, és a bádogembernek is van szíve. Átment a pipacsmezőn, és elaludt rajta. Aztán felébredt. Útközben voltak szárnyas majmok, gonosz boszorkány és minden egyéb, ami egy meséhez kell – de a legfontosabb, ami ehhez kellett: ő maga volt. Azt mondják az okosok, hogy mindenkinek kell egy mese, hogy túl tudjon élni.

Rajtunk múlik, senki máson.

Aki túlél, az nem mutogat másra, hogy ki a hibás, hanem egyszerűen dönt, hogy akármi is lesz, előre fog menni. Nem néz hátra, nem elmélkedik a jövőn – a pillanatban van. Mert nem ahhoz kell kitartás, hogy eltűrjük a bántalmazást – ahhoz megalázkodás kell –, hanem ahhoz, hogy döntsünk, és a döntésünk mellett kitartsunk. ' Hogy kezünkbe vegyük a saját életünket, mert senkit nem tudunk jobb emberré tenni. Ha jobbá akarjuk tenni a világot, akkor önmagunkat kell jobbá tennünk, mert csak ez visz előre. Nincs olyan, hogy az egyik Túlélő története durvább a másikénál. Mindegyik történet életút. Egy ember élete. Mind értékes. Ami van: az a Szív, a Bátorság és az Ész harca a pipacsmezőn – egy kábító, álmot hozó, Szemfényvesztők uralta terepen, ahol a Jó Tündér, egy Angyal vagy akár maga az Isten segít. Túlélőtársai élete és mindennapi küzdelme a bizonyíték arra, hogy Smaragdváros létezik. A sárgaút végén van, abba torkollik. Messziről is látszik. Sokan mégis Kansasban maradnak. Elfújja a tornádó a házukat, ráesik a Gonosz Boszorkányra – és ők mégsem veszik a lábukra a rubincipellőt, hogy hazajussanak. Nem küzdenek, nem harcolnak, beletörődnek és elhallgatnak. Az író azt akarja, hogy ne hallgassanak: „Fújják meg a kürtöt! És ahogy Jerikó falai leomlottak; történeteik elmesélésével, hangjuk rezgésével omlasszák le Smaragdváros falait!”