Bendzsó – a déli hegyvidék szimbóluma

Észak USA-ban a bendzsót gyakran a déli hegyvidék szimbólumának tekintették, igaz csak a XVIII-ik században érkezett erre a területre az afrikai feketéknek köszönhetően, így beépülhetett a délen élő fehérek zenéjébe, még a XIX-ik előtt.

A XX-ik században, Afrikában a wolofok valamint a mande származású népek még e hangszer ősén játszanak. A korai írásos feljegyzések alapján a rabszolgák, és a wolofokat is, magukkal vitték a lopótökből létrehozott hangszert, vagy az adott anyagokból rekonstruálták azt az 1740-es években. Az e korból származó régi festményeken valamint rajzokon szépen látható a hangszer rövid mély, zengőhúrja. Csak egy évszázadon keresztül játszottak a bendzsón afroamerikaiak, hogy megtartsák a hagyományos hangzásvilágot, és így érték el azt, hogy a dalokon és táncokon keresztül életben tartották a tradíció bizonyos részét. A dob-bendzsó együttesek voltak jelen túlnyomó részben Louisiana vidékén, de a déli hegyekben létezett egy régebbi, erősebb hagyomány, ebben egyetlen bendzsójátékost kísértek tapssal, kopogással. Ez XVIII-ik század végén volt jellemző, akkoriban ugyanis északon törvény tiltotta a dobot. A XIX-ik század közepén a fehér amerikaiakat magával ragadta a fekete bendzsó. A déli hegyes vidékeken táncok valamint ünnepek során a nyilvánosság elől elrejtve, az afroamerikai bendzsó és a csapkodós vagy leütés játékstílus terjedt futótűzszerűen. Az 1850-es évek előtt és a polgárháború alatt, elkezdték az afrikai bendzsót az európai hegedűvel társítani. Ekkortól a hangszer egyre inkább sima nyakkal valamint fával szegélyezett, nyitott háttal volt elkészítve.

A XIX-ik századot követően, a bendzsó terjedése nem állt meg a XX-ik század amerikai folklórjában is. Az ujjal pengetős tenorbendzsó valamint a bluegrass bendzsó akkor jött létre, amikor a II. világháború alatt a Dél iparosodásnak indult. Noha kezdetben az afroamerikai ízlés hatotta, alakította e műfajt, a dalok állandó cseréje miatt mindkét (fekete és fehér) hagyomány hatott rá. A korábbi afroamerikai bendzsójáték elkezdett visszaszorulni a XX-ik század első évtizedeiben, nem sokkal azután, hogy az olcsó gitárok egyszerűen beszerezhetővé váltak és jelentős szerepet játszott az is, hogy Jim Crow törvénye korlátozni kezdte a feketék jogait. A bendzsó-dal műfaját, a bluest is ihlette, amikor az ipari túlkapások hatására az afroamerikai közösség ellenállása a bluesban nyilvánult meg. A hangszer maga – a bundok nélküli, rövidhúros/nyakú bendzsó és ütős, alulütős játékstílusa, karakteres hangolása, valamint a lírikus bendzsó énekek még mindig megtalálhatók a déli fehéreknél illetve egy kevés déli feketénél is. Igaz más európaiak úgy, mint a németek is készítettek öthúros bendzsókat, hozzájárulva a hangszer XIX-ik századi fejlődéséhez valamint terjedéséhez, a bendzsózene térhódítása leginkább két délvidéki csoportra jellemző: az afroamerikaiakra, és az amerikai „keltákra”, akik túlnyomó részt skótok és írek. Úgy gondolják, hogy az öthúros bendzsót Joel Sweeney találta fel, a déli hegyekből való, ír származású férfit, aki fekete rabszolgáktól tanult zenélni. Kicsit odébb a legkorábbi valamint a leghatásosabb néger epigonná vált. Lehetséges, hogy Sweeney találta föl az 5-ik húrt valamint a hangszer fa keretét, ahhoz viszont nem fér kétség, hogy ő tette kedveltté a hangszer újabb változatát.