Amik tönkretesznek egy kapcsolatot

Az ismert amerikai házasságkutató, John Gottman valamint munkatársai éveken át figyeltek különböző életkorú párokat. Azzal a meglepő állítással végződött a kutatás, hogy egy házasságban történő viták, veszekedések alapján megmondható a házasság jövője mindössze négy jellemző megléte szerint.

Pontosabban amennyiben ez a 4 negatív kommunikációs jellemző megtalálható van a pár vitájában, akkor 91%-os pontossággal megjósolható, hogy a házasság sorsa megpecsételődött. De lássuk csak, melyik ez a 4!

Kritika: Amikor a kedvesünket kritizáljuk, őt minősítjük, nem pedig azt, amit mond illetve csinál. Ha például így fogalmazunk: „Milyen lusta disznó vagy, hogy nem vagy képes kivinni a szemetet, pedig még meg is ígérted!” A számonkérés jogos, a módja nem. Ehelyett így nem rombol, hanem épít a közlés: „Kérlek, vidd ki a szemetet, ahogy megígérted!”

Védekezés: Az egyik legáltalánosabb reakció. amennyiben valaki meghallja: „Segíts a gyerekek körül, nekem nagyon nehéz egyedül!” és így reagál: „Ez a te bajod.” Vagy: „Te tehetsz róla, te kényeztetted el őket.” Avagy: „Nem én vagyok az oka.” , ha a párja elköveti az első számú hibát (a személye elleni kritika), nem csoda, ha azt támadásnak fogja fel. A haladó reakció viszont nem a védekezés, hanem meglátni a kritika mögötti sérelmet valamint visszakérdezni: „Tényleg így látod? Beszélj még róla, hadd értsem meg jobban!”

Megvetés: Ez a kritika minősített esete. Akkor mikor az egyik fél magát magasabb erkölcsi valamint észbeli szintről látja, mint a társát. Akkor aztán gúnyos, szarkasztikus megjegyzéseket tesz, lekicsinyli, becsmérli a másikat, megvetően beszél hozzá. Ekkor jönnek a kedvesnek nem nevezhető címkék - „Hogy lehetsz ilyen hülye!”, „Liba”, „Ökör” és egyéb állatfajták - , a megvető sóhajok, szemforgatás. Ez semmi jóra nem vezet.

Elzárkózás: Falat épít maga körül, nem szólal meg, várja, hogy elmúljon a vihar. Ezzel semmit nem javít a helyzeten, mert nem reagál a párja közléseire, és azt sem lehet tudni, hogy ő mit gondol, mit érez. Azaz egy valamire mégiscsak jó ez a visszavonulás: nem csípőből lő vissza, hanem megvárja, amíg lehiggad.

Mi építi és mi rombolja a kapcsolatokat?

Úgy tűnik, sokan osztunk egy sarkalatos alaptételt, amely nagyjából így hangzik: „Ha a társam képes lenne változtatni a viselkedésén, az életem nagyszerű lenne, addig azonban egy olyan kapcsolatban kell tengődnöm, ahol nem vagyok boldog, és amellyel nem tudok mit kezdeni." Most, hogy sikerült nagy ügyesen a saját boldogságunk felelősségét eltévelyedett párunkra hárítanunk, nyugodtan hátradőlhetünk, és leshetjük a csodát. Ha pedig nem jön (mert csak kivételes esetben fog, de inkább soha), úgy érezhetjük, jó okunk van rá, hogy csendes — vagy néha nem is olyan csendes - neheztelésben éljük le az életünket. Ha ezt tesszük, a francia filozófus, Descartes szavait idézve „csendes kétségbeesésben" élhetünk.

Minden kapcsolatnak számos nézőpontja van, és minden egyes érintett sokféleképpen tudja elmondani a maga „igazságát". Gond csak akkor van, ha mindegyik fél azt hiszi, hogy az ő igazsága az IGAZSÁG - vagyis csak az a helyes (mert ebben az esetben a másik biztosan téved). Legtöbbször mindannyian úgy hisszük, hogy igazunk van, tehát egy-egy kapcsolatban általában két embernek van igaza, és ennek megfelelően pontosan két helytelen változat létezik. Ez a kapcsolatmodell a legrosszabb esetben kudarcra van ítélve, de a legjobb esetben is csak a „megjárja, elvagyunk" és a neheztelés/ frusztráció időszakai közötti libikókázásról beszélhetünk. És még úgy lépünk be a kapcsolatainkba, hogy azt hisszük, ettől boldogabb emberekké válunk!