„Bármi történjék is, mi ketten egyek maradunk"

Az évek múlásával megtörténhet, hogy házastársadat egyszer csak egészen más szemmel kezded látni. A szeretetteljes, megértő férj néha igen keményen odamondogathat, a kedves, engedelmes kis feleség pedig igen önfejű és undok is tud lenni. Felbukkan mindenféle olyan vonás és az azzal járó bosszantó érzés, amelyre eddig nem számítottunk - az esti újság örökösen a reggelizőasztalon, padlón heverő ruhák és törülköző, nyitva hagyott ajtók, nézeteltérések, hogy mire költsétek a pénzt, rosszindulatú megjegyzések, ha másoknál vagytok látogatóban, ízetlen a koszt, veszekedés, hogy ki mosogasson, és így tovább.

E látszólag jelentéktelen, apró kis bosszúságok, melyeket a mindennapi élet egyszer csak magával hoz, apránként bezárják korábbi nyitottságodat a másik felé, és belekerülsz egy lefelé pörgő spirálmozgásba: mivel belsőleg bezárulsz, kevésbé érzed boldognak magad, és mivel kevésbé érzed magad boldognak (ha a szíved mélyére nézel), megváltozik a szemléletmódod, és mivel megváltozik a szemléletmódod, egyre világosabban látod partnered kevésbé vonzó tulajdonságait. Figyelmed az apró-cseprő bosszúságok miatt partnered pozitív, optimizmusra okot adó oldala helyett kevésbé boldogító tulajdonságai felé fordul. Egyfajta illúzióvesztés lép fel. A házasság, akárcsak a partnered, csalódást okoz számodra.  Ehhez jön még, hogy mivel már ténylegesen is birtokoljátok egymást, nem kell akkora erőfeszítést tennetek egymásért. Minthogy a házassági okirat és a jelzálog biztonságot ad, nem kell féltenetek a kapcsolatotokat; a társad most már nem tud csak úgy ukmukfukk elhagyni.

A flört és a hódítási vágy lassanként kialszik, de legalábbis elveszti eredeti realitását; ha jelen is van még, már csak amolyan játszadozás. Nem kell többé meghódítanotok egymást, hiszen már tiétek a másik. Ezzel megszűnik az az érzés is, hogy méltóak vagyunk a másik erőfeszítésére. Ha a másik már nem keresi a kegyeidet, akkor fontosak-e még a kegyeid egyáltalán? Ha belefogsz elmesélni valamit, és a társad egy kemény munkában töltött nap után elalszik eközben, megéri-e még, hogy elmondj neki dolgokat? Eltűnik az a varázslatos bizonyosság, hogy olyasvalaki vagy, aki igazán fontos a másiknak.

Ráadásul egyre inkább úgy tűnik, hogy viselkedésedet partnered elvárásai és igényei határozzák meg. Idővel úgy látod, hogy már nem te döntesz arról, mit akarsz, és már nem te irányítod saját cselekedeteidet. Olyan, mintha elsősorban partnered kéréseinek, követelményeinek és vágyainak akarnál megfelelni. Amit mond, megteszed; amit elmulaszt, te pótolod. Egyszóval, lassanként rád tör a rémületes felismerés, hogy valóban csak együtt vagytok egy egész, önmagádban csupán fél vagy.

Ez a folyamat az esetek többségében lassan, szinte észrevehetetlenül zajlik. Sok év elteltével egyszer csak döbbenten veszed észre, hogy már „nem is olyan nagy ügy az egész". Fájdalommal vegyes csodálkozással nézegeted fényképeiteket a házasság első éveiből. Akkor még minden csupa rózsaillat volt, és holdfény, most meg... Valahogy mindent belep a szürke megszokás és unottság. Azt hiszem, erről beszélhetett egy besavanyodott öreg házaspár, amikor - még boldogságtól sugárzó, friss házas korunkban - így figyelmeztettek minket: „Várjátok csak meg, amíg tízéves házasok lesztek, majd akkor visszatérünk a dologra!" Miután láttad, ahogy ideális partnered az évek folyamán teljesen hétköznapi férfivá vagy nővé alakult át számos kedves és jó, ugyanakkor számos bosszantó, meg-emészthetetlen és zavaró tulajdonsággal, hirtelen rádöbbensz, hogy teljes hátralévő életedet ezzel a személlyel kell leélned.

Ez pedig nyomasztó gondolat lehet. Es még ha a kapcsolat egész jól működik is, egy idő után megjelenik benned a fullasztó érzés, hogy már nem vagy szabad. Valamiféle bezártságérzés kezd gyötörni. A házasság, amely kezdetben védelmet nyújtott, egyre inkább börtönre kezd hasonlítani.

A bezártságérzés egyik oka az a tény, hogy az évek folyamán kialakult egy közös életrend, amely megváltoztathatatlannak tűnik. Az idők során alkalmazkodtatok egymáshoz, és éppen az alkalmazkodásnak ez a formája az, ami mozdíthatatlannak és szinte kőbe vésettnek tűnik. Ennek eredménye elsősorban a bezártság érzése, másodsorban pedig az illúzióvesztés. „Ez minden, amit a házasság tartogat számomra? Egy olyan kapcsolat és olyan élet, amely napról napra ugyanazon rend szerint folyik?” Mintha a hajdanán önként megkötött szerződés - „Bármi történjék is, mi ketten egyek maradunk" - már nem hatna olyan megnyugtatóan, mint annak idején. Ellenkezőleg, egyre inkább kényszeregyezségnek, sőt fojtogatónak tűnik.