Divat a szerelem!

Szerelmes franciaság néhány bátran kemény karakterrel. Lehetne operett, romantikus füzet, de most épp filmmé írták. Egy kis bolondság: múlékony film, de amíg tart, kellemes. A Divat a szerelem! komikus fordulatokkal és képtelen jellemekkel teli történet, valószínűtlen és abszurd, de amúgy franciásan – tehát az ember szereti. Ugyanezt a történetet megírhatták volna operettnek a századelőn, rózsaszín romantikus füzetnek a kilencvenes években.

Ha eddig nem volt lehetőségünk megnézni ezt a könnyed francia filmet, akkor szabadidőnket érdemes volna rááldozni valamelyik este. Például a ma estét. A Divat a szerelem! írója-rendezője, Jerome Cornuau veszélyes módszert választott: a humort visszafogta (bár amikor használja, akkor a nézőtér nagyokat kacag), karaktereknek kezdetben igen ellenszenves figurákat írt meg, a rendezői stílust pedig elrejtette mélyre, ügyes kis vágásokba, hirtelen villám-montázsokba, csak pillanatokban csillan meg. Miért működik mégis? Az a film titka, hogy fenemód torz jellemű hőseit oly megbocsátóan ábrázolja. A vérszipirtyó Hélène (komolyan, a középkorban elmehetett volna succubusnak) éppen elég gyöngeséget és magányos apró pillanatot kap ahhoz, hogy a szivola-álarc mögött megérezhessük a remegő embert. Az affektálóbajnok Aliciáról kiderül, hogy nem csak játssza az elszállt művészt, hanem szíve mélyéből az.

Az igazgató/elnök/főfőnök Alan amilyen rongy ember, olyan őszintén vállalja. Talán nagyobb kontrasztot érhetett volna el a film, ha az „őszinte vidéki munkásember” archetípusát megjelenítő kertész Julient egy csapat valódi, színészkedő, önbecsapó nagyvárosi divatmajommal állította volna szembe, de a Divat a szerelem! szándékosan elkerülte ezt a (bizonyára csábító) könnyű utat. Jól tette: a fura, de megérthető karakterek adják a lelkét. Bármilyen furcsa, de még a magyar szinkron is segít a filmnek. A szinkron önmagában persze rémes, a mexikói szappanoperák szintjén, de a komolyan vehetetlen hanghordozás és a környezeti zajt is túlharsogó mély sóhajok megerősítik a film inherens abszurditását: ennek a vígjátéknak jól áll, hogy magyar hangjai tévés Esmeraldákról vették a leckéiket. Csak hát a sok képtelenség nyomot hagy bennünk a film után is. Ugyanaz a kicsi-lüke-napsugárkás cselekmény, ami a moziban ironikus zene és szappanoperás hanghordozás kíséretében működik, az utcán már nem. Vannak filmek, amelyek világa beépülhet a miénkbe, mert szerzői szabadságuk szinte szebb a valóságnál – ha már francia lökedelem: Amélie csodálatos élete –, és vannak filmek, amelyek művészi erő híján inkább veszítenek a valósággal szemben. A Divat a szerelem! ezért múlékony. És ezért jó kis könnyű nyári mozi, egy kis bolondság.

Forrás: Filmtekercs

Képek: mozi.24.hu, filmtrailer.hu