Plasztik szerelem: A film, ami megmutatja egy közösség erejét

Mi a sztori: Az emberi kapcsolatokban nem igazán jeleskedő, félénk Lars (Ryan Gosling) hazahozza végre álmai asszonyát, Biancát bemutatni testvérének és sógornőjének. Egyetlen egy apró probléma akad csak: a leányzó nem igazi, hanem egy guminő, amit Lars a netről rendelt. Persze mélyen vallásos emberként hősünk fejében meg sem fordul a szex gondolata, ő csak egy megértő társat szeretne már végre.

A családtagok aggódnak a srácért, a bátyó azt hiszi, Lars megőrült, azonban az orvosnő (Patricia Clarkson) azt tanácsolja nekik, hogy nyugodjanak meg, azzal tudnak a legjobban segíteni, ha elfogadják a fura jövevényt. Végül aztán nem csak a család, de az egész város belemegy a játékba, és Bianca egészen hamar beilleszkedik a kis közösségbe.

Nos, igen jóféle színészi gárdával rendelkezik a film. Először is itt van a főszereplő, Ryan Gosling, aki élete legnagyobb alakítását nyújtja: meg merem kockáztatni, hogy ebben a produkcióban legalább olyan jól teljesít mint tavalyelőtt a Half Nelson-ban. Eszméletlen nagy tehetség a pasas, bár itthon sajnos eléggé kevesen ismerik a nevét a filmrajongókon kívül. Még 2004-ben a Notebook-ban (Szerelmünk lapjai) figyeltem fel erre a fiatal kanadai színészre, majd olyan filmekben láttam szerepelni, mint a Stay (Maradj!), az említett Half Nelson vagy a Fracture (Törés).

Aztán játszik a filmben a kiváló Emily Mortimer is, akire még a Match Point-ból illetve egyik kedvenc romantikus filmemből, a Paris je t’aime-ből emlékszem. Mortimer ismét bebizonyítja, hogy kiváló színésznő, és nagyon jól hozza a férje testvéréért talán túlságosan is aggódó, de melegszívű és jóakarattal teli asszonyt.

A Lars-ra nyomuló Margót alakító Kelli Garner szintén bejött. Őt ebben a filmben láttam először, nem egy kifejezetten szexbomba a csaj, viszont hihetetlenül aranyos lány, és nagyon megfogott a filmbeli személyisége (főleg a tekepályás jelenetben!).

Patricia Clarkson-nak abszolút semmit nem kellett bizonyítania, ő a Station Agent óta rendíthetetlenül egyik kedvenc karakterszínésznőm. Dagmart, a család orvosát alakítja, aki Lars pszichés zavarát kezeli. Hihetetlenül erős kisugárzása van ennek a nőnek, mellékszerepet játszik ugyan, de személyisége még így is végig uralja a vásznat. Az egész filmben ő az egyik kedvenc karakterem.

Nos, ami a szkriptet illeti, hollywoodi filmekhez képest szokatlanul erős forgatókönyvet sikerült összehoznia Nancy Olivernek. Többek között ő volt a sikeres Sírhant művek sorozat egyik írója, szóval van érzéke a bizarr témákhoz. Szüksége is volt rá amúgy, mert ez egy tipikusan olyan film, mely egy gyenge rendező vagy forgatókönyvíró kezében igen könnyen önmaga paródiájába fordulna, és azonnal nevetség tárgyává tenné a drámai szálat. Szerencsére Oliver remekül oldotta meg a feladatot, pedig némileg féltem tőle, hogy a sztori vége túlságosan hollywoodi lesz. Külön plusz pont, hogy a szkriptnek rendkívül erős és szeretnivaló karaktereket sikerült teremtenie, mközben egyikük sem tűnik hamisnak vagy túl mesterkéltnek. Komolyan mondom, még a filmbeli guminőbe is képesek voltak életet lehelni.

Negatívumok?

Hm, néha úgy éreztem, hogy a randa bajusza alatt Gosling mintha picit túljátszotta volna az introvertált Lars szerepét, a történet meg néhány ponton eléggé valószerűtlen, ráadásul a vége felé kiszámíthatóvá és némileg vontatottá is válik. Mielőtt megnézitek a filmet, fontos tudni, hogy ez nem egy Adam Sandler vagy Ben Stiller féle hangosan röhögős vígjáték, hanem sokkal inkább egy keserédes dráma. Márcsak azért is érdemes ezt figyelembe venni, mert ha az előbbire számítva mentek be a moziba, akkor tutira csalódni fogtok.

Engem bevallom, tökéletesen lekötött a történet, gyakorlatilag végigmosolyogtam az egészet, és kellemes, jóleső érzéssel néztem a film végén futó feliratot. Szóval le a kalappal az elsőfilmes Craig Gillespie és csapata előtt, egy kisebbfajta csodát sikerült kreálniuk. Így néz ki egy valódi, szeretettel teli, szívmelengető feel-good film, és az ilyen élményekért érdemes még moziba is járni!