A helyes kis sünök tavasszal ébrednek

A sün hazánkban a legközismertebb és legkedveltebb emlősök egyike, de a sünök családjának vannak egészen más küllemű, nem tüskés tagjai is - a patkánysünök például durvább vagy finomabb szálú bundát viselnek tüskék helyett.

Mai tudásunk szerint az első sünök úgy 30 millió évvel ezelőtt, az oligocén korban alakultak ki. Valószínűleg nem a mi közönséges sünjeinkhez, hanem inkább az ugyanehhez a családhoz tartozó, ma élő patkánysünökhöz hasonlítottak.

Széles körben a földtörténeti harmadidőszak következő kora, a miocén végéig (mintegy 15 millió évvel ezelőttig) terjedtek el. Ezek az állatok ekkorra már Ausztrália, Dél-Amerika, Madagaszkár és a sarkvidékek kivételével mindenütt megjelentek. Az egyik ebből az időből származó őskövület a Deinogalerix nevű óriás szőrös sün maradványa volt. Ez a jól megtermett sünféle akkora lehetett, mint egy kisebb fajta vagy közepes termetű kutya, a mai Olaszország déli részén élt, és étrendjén vélhetően más emlősök is szerepeltek.

Valamikor az utóbbi 5 millió év során Észak-Amerikában kipusztultak a sünök. Európában és Ázsiában ma is nagy területen élnek: Skandinávia déli részétől és Oroszországtól le egészen Afrikáig, illetve a Brit szigetektől a Közel-Keleten és Kínán át Délkelet-Ázsiáig mindenütt előfordulnak. Ausztráliában ma sincsenek képviselőik, annál inkább Új-Zélandon. Nyugat- és Kelet-Európát két nagyon hasonló faj, a nyugati, illetve a keleti sün népesíti be. Ezeket egyes szakértők egyazon faj, a közönséges sün alfajainak tekintik. Magyarországon a keleti sün honos.

A tüskés sünök mind hasonló méretűek - fejük és törzsük együttes hossza mintegy 20-30 cm -, és testüket szúrós tüskék sűrű tömege borítja. A tüskék a szőr módosulásai, és az állat feje tetejét éppúgy beborítják, mint a hátát vagy az oldalát. Az arcot, a test hasi oldalát durva szálú szőrzet fedi.

Ha az állat veszélyt szimatol, speciális izmai összehúzódásával tüskéit fenyegetően fölmereszti vagy labdává gömbölyödik úgy, hogy a feje legyen belül, szinte áthatolhatatlan tüskehálót vonva az esetleges támadó elé. A szőrös sünök alapszabása ugyanolyan, mint a tüskéseké, de - mint nevük is mutatja - tüskék helyett csak s/őr borítja testüket. A szőrzet színe, sűrűsége és textúrája is fajonként változó: lehet durva, de lehet puha és finom is. Farkuk általában hosszabb, mint tüskés rokonaiké, ezért inkább cickánynak, semmint sünnek látszanak. Gyorsabban és energikusabban mozognak, mint a tüskés sünök, amelyek szokásos helyváltoztatási módja a komótos csoszogás.

Minden sünnek hosszú, hegyes orra van - amikor az aljnövényzetben táplálékot keresnek, ennek jói hasznát veszik. Hallásuk éles, a fülük is jól fejlett, bár a legtöbb fajnál kicsi, lekerekített. Kivételt csak az úgynevezett füles sünök képeznek: az Ő fülük lényegesen hosszabb, fehér színű. A nagy fül talán még éle¬sebbé teszi ezeknek az állatoknak a hallását, megkönnyíti számukra a táplálékszerzést, és segíti a hőleadást forró sivatagi élőhelyükön. Az ázsiai és észak-afrikai sivatagi sünök füle hosszabb, mint európai rokonaiké.

Életmód

A sünök alapvetően magános, éjszakai életmódot folytató állatok, bár előfordul, hogy a kora reggeli órákban is aktívak. Éjszaka táplálék után járnak, a nappalt pedig alvással, pihenéssel töltik. Bár izmos végtagjaik és erős karmaik jól alkalmazkodtak az ásáshoz, a nyugat-európai faj nem a földbe ássa vackát, hanem fűből, avarból készít magának alvófészket nappalra, egy szederbokor vagy az aljnövényzet sűrűjében. Építményeit átmeneti szállásként használja: pár napig lakik bennük, majd továbbáll és Újat épít.

Ha két sün hajba kap, nagy zaj és horkantások közepette dulakodnak, de komolyabb kárt csak ritkán tesznek egymásban. A füles és a sivatagi sünök védett helyeken, kövek, sziklák között építenek fészket maguknak. Földbe ásott vackokat is használnak lakásnak, ezeket olykor teljes egészében maguk építik, máskor csak kibővítik más állatok elhagyott vackát. Közép-Afrikában nemegyszer óriástermeszek várába ássák be magukat. Különösen a fialni készülő nőstényekre jellemző, hogy föld alatti vacokban húzzák meg magukat. A jelek szerint a patkánysünök is pihenéssel töltik a nappalt, gyökerek vagy sziklák között, odvas farönkben vagy üregekben meghúzódva. A nagy patkánysün a források, vízfolyások mellékének nedves talaját kedveli.

Téli álom

A sünök szükség esetén téli álomba merülnek. Az európai sünök a téli hónapokban rendszerint erre kényszerülnek, nem annyira a hideg, mint inkább a táplálékforrások megfogyatkozása miatt. A sivatagi sünök némelyike az év legforróbb és legszárazabb hónapjait tölti a vackában, álomba merülve, nehogy túlságosan fölhevüljön. E jelenség neve nyári álom (esztiváció), szemben a téli álommal (hibernáció). A nyugat-európai sün a nyári hónapokban akár meg is kétszerezheti a testsúlyát, hogy a bőre alatt megfelelő zsírtartalékot halmozzon föl télire. A tél közeledtével jól szigetelt fészket készít magának valamilyen védett helyen, például sűrű sövény vagy kerti szemétdomb mélyén. Ez a fészek is avarból és fűből épül, de vastagsága az 50 cm-t is elérheti, s a sün úgy alakítja ki, hogy anyaga összetömörödik. Emiatt a hőmérséklet odabent viszonylag állandó: farkasordító hidegben sem süllyed fagypont alá.

A tavaszi ébredés

A sünök olykor már a tél beköszöntekkor, máskor csak december végén vonulnak vissza téli álomra, zsírtartalékaiktól és a rendelkezésükre álló táplálékforrásoktól függően. A hímek általában hamarabb merülnek téli álomba, mint a nőstények. Időnként fölébrednek, néha el is hagyják fészküket, de azután alszanak tovább, egészen tavaszig, amikorra elfogynak zsírtartalékaik.