A teknősök a hüllők legkedveltebbje

A teknősök a többi hüllőhöz hasonlóan „hidegvérű" - azaz változó testhőmérsékletű - állatok, ezért a hideg égövben nem fordulnak elő. A kövületes maradványok tanúsága szerint az első teknősök nagyjából 180 millió évvel ezelőtt tűntek föl a Földön. Megelőzték tehát a dinoszauruszokat, de jócskán túl is élték réges-régen kipusztult, nagyobb testű rokonaikat.

Legjellegzetesebb testrészük a teknő. Ez a legtöbb faj esetében szarulemezekkel borított csontpáncél, de a bőrteknős és a lágypáncélú teknősök esetében a csontot nagyrészt szívós, kérges bőr helyettesíti. Két részre oszlik: a felső hátpajzsra és az alsó mellvértre (plasztron). A fej és a mellső végtagok a teknő elülső részén levő nyíláson nyúlnak ki a törzsből. A teknősök, minthogy hüllők, pikkelyes bőrűek, s csontos teknőjüket is nagy, szimmetrikus elrendeződésű pikkelyek borítják. Ezek a pikkelyek a széleik felől növekszenek, szögletes mintázatot alkotva (ez azonban nem alkalmas az állat korának meghatározására), és a szárazföldi teknősöknél különösen szembeötlők.

A teknő alatt

A teknősök végtagjainak felépítése attól függ, hogy milyen feladatot látnak el. A szárazföldi teknősöknek vaskos, pillérszerű végtagjaik vannak, a végükön lekerekített karmokkal, amelyek alátámasztják és jóval a talaj fölé emelik testüket. Az édesvízi teknősök lábujjai között feszülő úszóhártya az úszáshoz, az ujjakon lévő éles karom pedig a táplálék darabokra tépéséhez szükséges. A tengeri teknősök végtagjai úszólábbá módosultak, a tengeri élet követelményeinek megfelelően. Csak nőstényeik keresik föl évente egyszer a szárazföldet, hogy ott lerakják tojásaikat. A hímek sohasem mennek ki a partra.

A legtöbb teknős be tudja húzni a fejét a védelmet nyújtó teknő alá, de egyes fajok képtelenek erre. Ilyen például a kínai nagyfejű teknős, amelynek feje majdnem fele akkora, mint a teknője. E fajoknál a fejet külön páncélzat védi a ragadozóktól. Foguk a teknősöknek nincs; fogazat helyett szaruréteggel borított csontos „csőrük" nő, amellyel a legkeményebb növényi és állati táplálékot is fel tudják darabolni.

Étrend és táplálkozás

Az édesvízi teknősök szinte mindent megesznek, amit meg tudnak fogni: vízirovart, puhatestűt, rákot, férget, halat, békát, ebihalat, sőt kígyót és vízimadár-fiókát is. A döghúst sem vetik meg, jó orral szagolják ki a vízben bomlásnak indult állati tetemeket. Általában éles állkapcsukkal ragadják meg, s elülső lábuk erős karmaival marcangolják szét áldozatukat. Némelyikük aktívan kutatja föl zsákmányát a vízben, mások lesből támadnak rá. Sokuk teknőjét moszatok növik be, s a folyó- vagy tófenék köveihez teszik hasonlatossá. Amikor arra úszik egy zsákmányállat, hirtelen kidugják a fejüket, és elkapják. A Délkelet-Ázsiában honos nagyfejű teknős gyors sodrású vizekben él. Hatalmas feje van, s erős állkapcsával könnyedén kettéroppantja kedvenc táplálékait, a vízicsigákat. A szárazföldi teknősök szinte minden növényi táplálékot megesznek, amihez csak hozzájutnak, a száraz füvektől és kaktuszoktól a nedvdús szárakig, virágokig, gyümölcsökig. Érdekes módon egyes fajok, a jelek szerint főleg a sárga virágokat kedvelik. Sok sivatagi teknős hosszú ideig jól bírja a böjtölést, s amikor végre megjön az eső, teletömi magát a frissen kisarjadt növényekkel. Némely erdőlakó teknős tekintélyes mennyiségű gombát képes elfogyasztani, mások pedig a döghúst, sőt olykor az állati ürüléket is megeszik.

A teknősök udvarlási szertartása mindennek mondható, csak kifinomultnak nem. A hím farka általában hosszabb, mint a nőstényé, s azt kénytelen a partner teknőjének hátsó része alá kunkorítani ahhoz, hogy spermáját a nősténybe lövellhesse. A hím tengeri teknősök mindkét mellső végtagján egyetlen nagy karom van, ezzel megragadják párjukat és erősen belekapaszkodnak teknőjébe. Amikor a hím szárazföldi teknős rátalál egy nőstényre, a nyomába szegődik, s teknőjének elülső részével - messziről hallható puffanások közepette - döfködni kezdi a nőstény teknőjének hátulsó részét. Sok faj hímjének mellvértje homorú alakú, hogy kevésbé csússzon le a nőstény hátpajzsáról. Egyes édesvízi teknősök, például a vörösfülű teknős hímjeinek mellső lábán rendkívül hosszú karmok nőnek, ezekkel csiklandozzák reménybeli párjuk fejét és mellső lábát a párzás előjátékaként.