Te mit tudsz a bebop-ról?

Egy hiteles tanú, Dizzy Gillespie szerint a „bebop” nem más, mint hangutánzó szó. Azt az énekelt vagy hangszeren játszott, két hangból álló ritmuselemet jelöli, amely olyannyira jellemző volt az 1940-es évek második felében jelentkező új dzsesszirányzatra.

Charlie Parker másképp magyarázta a kifejezést: szerinte a „bebop" szó arra a zenére illett, amelyet mindig is hallott a fejében, de csak nagy sokára tudott megszólaltatni a szaxofonon. Akármi volt is a szó eredete, minden dzsesszkedvelő tudta, hogy milyen stílust jelent a „bebop" (amely hamarosan „bopra" rövidült). Ezt a zenét azok alkották meg, akik megelégelték a big bandek (nagy létszámú, többnyire kottából zenélő dzsessz-zenekarok) rendkívül sikeres, de gyakran közhelyekbe fulladó muzsikáját, a swinget.

A swing stílusát a fehér zenekarvezetők is hamar elsajátították, míg a bop elsőrendűen fekete irányzat maradt. Igazából New York éjszakai klubjaiban formálódott ki. Miután záróra volt a táncos szórakozóhelyeken, ahol a swingzenekarok kenyerüket keresték, a zenészek fogták hangszerüket, és elmentek a Harlembe, a késő éjszakáig nyitva tartó Munroe's Uptown House-ba vagy a Minton's Playhouse-ba, ahol kedvükre zenéltek.

Közéjük tartozott Kenny Clarké dobos, a dzsessz egyik nagy újítója, akit „Klook"-nak is neveztek a ritmus szabályos lüktetését megtörő, a hangzásnak újfajta feszültséget adó közbeütéseiről. Hasonlóképpen forradalmasította a trombitajátékot John Birks „Dizzy" Gillespie, aki mindaddig elképzelhetetlen gyorsasággal és hajlékonysággal fújta hangszerét. Thelonious Monk zongorista szokatlan harmóniáiról és nemegyszer meghökkentő akkordmeneteiről vált híressé. Charlie Christian pedig óriási mértékben kibővítette az elektromos gitár zenei szótárát. Az új stílus legnagyobb - vagy talán egyetlen - zsenije azonban Charlic „Bird" (Madár) Parker volt.

Charlie Parker

A „Madár" egyedül tanult meg szaxofonozni, tökéletes érzéke volt a ritmushoz meg a harmóniához. El tudott szakadni a szám uralkodó akkordsorától, majd hosszas improvizációba kezdett, mielőtt visszatért a dallamhoz. A szaxofonja szikáran és merészen szólt, s Parker - különleges légzéstechnikája jóvoltából - a legbonyolultabb futamokat is zökkenők nélkül végig tudta fújni rajta.

Parker a klasszikus dzsessz egyik központjában, Kansas Cityben született. A Lester Young és Count Basie vezette helyi zenekarokat hallgatva szeretett bele a zenébe. Tizenöt évesen otthagyta az iskolát, hogy zenész legyen. Egy ideig Chicagóban dolgozott, majd 1938-ban, New Yorkban beállt Ray McShann zenekarába. Számos big bandben fellépett, de profi létére nem tudta megkedvelni azt a zenét, amit játszania kellett. „Ráuntam azokra a közhelyes akkordváltásokra, amelyeket örökösen használtak - magyarázta egyszer. - Folyton az járt a fejemben, hogy léteznie kell valami másnak. Néha még hallottam is, de eljátszani, azt nem tudtam." Aztán, amikor egy örömzenélés alkalmával éppen a Cherokee című sláger akkordjaival kísérletezgetett, hirtelen rájött, hogy ha a szokott hármas- és négyeshangzatok felső folytatásaiból alakítja ki a dallamvonalat, és ezt megfelelően módosított akkordváltásokkal támogatja meg, akkor végre meg tudja szólaltatni az addig csak lelki füleivel hallott „bebop "-hangzást.

Modern dzsessz születik

A negyvenes évek elején Parker a Minton's Playhouse-ban ismerkedett meg a hasonló gondolkodású művészekkel: Gillespie-vei, Clarke-kal, Christiannal és Monkkal. Éjszakai „jamjeik" alkalmával hallott a közönség először bebopot. Megszületett a modern dzsessz.

Az öt újító zenéje lélegzetelállítóan izgalmas, fergeteges tempójú és kiszámíthatatlan ötletekben gazdag volt. Látszólag hiányzott belőle a formai tagolás, de szerkezeti keretbe foglalta, hogy az improvizációk témája uniszónóban hangzott el a számok elején és a végén. Az örömzenélések során Parker megbizonyosodott arról, hogy a lebilincselő hangzáshoz nincs szükség a big bandek nagy létszámú fúvóskórusaira, bonyolult és fegyelmezett hangszerelésére. Elég volt az ő szaxofonja, Gillespie trombitája és a háromtagú ritmusszekció. Az 1945-ben megalakított Charlie Parker Quintet ugyanolyan jelentőségű volt a modern dzsessz történetében, mint a hagyományos dzsesszében a Louis Armstrong-féle Hot Five. Az öttagú együttes úttörő lemezfelvételei közé tartozik a Groovin' Higb, a Billie's Bounce és a Now's the Time. A következő időszak nagy újítóját, Miles Davis trombitást 1947-ben, tizenkilenc éves korában szintén Charlie Parker mutatta be a világnak a Chasín' tbe Bird című lemezen.

Parker egész életében az alkohol és a kábítószerek rabja volt, és 1946-ban, a Lover Man felvétele közben idegösszeroppanást kapott. A szám dallamának feldolgozása minden idők egyik legkifejezőbb és legfelkavaróbb szólója, s a benne megszólaló gyötrelem már sejteti a követkézéi évek testi és lelki összeomlásainak sorozatát. Parker rövid életében a dzsessztörténet legnagyobb alakjai közé emelkedett. Harmincöt éves korában, 1955-ben halt meg. Bár sokan azt tartják fő érdemének, hogy páratlan módon kibővítette a dzsessz ritmikai lehetőségeit, igazi nagysága a játékstílusában rejlett. A blues szellemét vitte tovább, minden egyes hangot meggyötört lelke mélyéről hívott elő. Ragyogó fiatal muzsikusok sorát ihlette meg, köztük Fats Navarro és Clifford Brown trombitásokat, Dexter Gordon, Sony Rollins és Sonny Stitt szaxofonosokat.