Martin Scorsese, a világhírű rendező

A világhírű rendező, Martin Scorsese filmjei az amerikai városi élet mélységeibe pillantanak be, bemutatják az emberek megszállottságát, félelmeit és az elharapódzó erőszakot. A művek heves viharokat kavartak, ám a rendező jó szándékát és tehetségét senki nem vonta kétségbe.

Martin Scorsese New York egyik elővárosában, a Long Island-i Flushingban született 1942. november 17-én. Szülei olasz-amerikaiak voltak, a fiú a manhattani „Kis Itália" olasz negyedben nőtt föl, ez a környezet azután gyakran megjelent filmjeiben. Scorsese sokat gyengélkedett, nem élhette az utcán csapatokba verődve játszó gyerekek életét, és nem is sportolhatott asztmája és más betegségei miatt.

Gyermekkorától szerette a mozit, de igen vonzotta a vallás is, egy évet el is töltött a papi szemináriumban, mire rájött, hogy nincs benne kellő elhivatottság. A vallásos elemek, például a megváltás reménye (nem feltétlenül a kifejezés hithű katolikus értelmében) gyakran megjelennek munkáiban. Beiratkozott a New York-i Egyetemre, itt angol szakon végzett 1964-ben, majd filmművészetből szerzett magiszteri fokozatot 1966-ban, s egészen 1970-ig tanársegédként az egyetemen maradt. Ez idő alatt számos díjnyertes rövidfilmet készített. Ekkor született a Ki kopog? (1968) című filmje is, amely egy hagyományos katolikus értékek szerint élő, olaszamerikai férfi és egy független asszony viszonyáról szól. A főszerepet egy addig ismeretlen színész, Harvey Keitel játszotta, aki ezután is gyakran dolgozott együtt Scorscsével.

Stílusformálás

Scorsese következő filmje, a Boxcar Bertha (1972) hatásos, ám meglehetősen szokványos üldözéses thriller volt, bár némi föltűnést keltett erőszakos jeleneteivel. A rendező egyéni stílusa először az Aljas utcákban (1973) mutatkozott meg. A Kis Itáliából származó, kisstílű bűnöző fiatalok élete tragikus véget ér, egymás iránti hűségük valójában csapda, megakadályozza, hogy kitörjenek szűk látóhatárú környezetükből.

Az Aljas utcákat a kritikusok dicsérték, ám a film a közönséget nem fogta meg. Nem aratott közönségsikert az Alice már nem lakik itt! (1974) sem, ebben egy hirtelen megözvegyült asszony a fiával útnak indul nyugat felé, s az utazás viszontagságai során fölfedezi valódi énjét. Később a történetből televíziós víg-játéksorozat is készült.

A Taxisofőr

Scorsese első közönségsikerét a Taxisofőrrel (1976) érte el, sokan ezt tartják a legkiválóbb filmjének. A rendező és Róbert De Niro ettől kezdve valósággal összenőtt, bár De Niro már az Aljas utcákban is fontos szerepet játszott. Remekül jelenítette meg a rendező filmjeiben a főszereplők pimasz magabiztosságát és erőszakosságát, ugyanakkor sebezhetőségét is. A De Niro alakította filmbéli személyiségeket gyakran Scorsese alteregójaként is értelmezik.

A Taxisofőrben a címszereplő Travis, a vietnami veterán egyre inkább szembekerül a világgal. Miután hiába próbál meghódítani egy szép és kifinomult nőt, aki egy elnökjelölt választási stábjában dolgozik, és hiába próbál megmenteni egy kiskorú prostituáltat, elhatározza, hogy az általános romlottság elleni tiltakozásul rituális gyilkosságot követ el. Amikor az elnökjelöltet nem sikerül lelőnie, megöli a kislány futtatóját és több hasonló gazembert - mire a sajtó úgy ünnepli, mint önfeláldozó hőst.

Műfajról műfajra

Scorsese következő filmje, a New York, New York (1977) egészen másféle hangvételű alkotás - pazar kiállítású musical, egyszersmind nosztalgikus tisztelgés c műfaj klasszikusai előtt. Egy szaxofonos és egy énekesnő személyes és szakmai gondokkal bonyolított szerelméről szól. A Dühöngő bikát (1980) ismét klasszikus értékű filmként üdvözölték, nem is fér kétség a ringben játszódó jelenetek nagyszerű kivitelezéséhez. A film Jaké La Motta, a középsúlyú bokszvilágbajnok élettörténetét dolgozza föl. A vélemények ugyanakkor megoszlanak arról, vajon érdemes volt-e La Mottáról életrajzi filmet forgatni, illetve hogy a hízásnak induló bajnok hanyatló éveit (De Niro több mint 20 kg súlyfelesleget szedett föl a szerep kedvéért) ilyen részletességgel kellett-e taglalni.

Scorsese kétségkívül elhatározta, hogy minden főbb filmes műfajjal megpróbálkozik, így készített két fekete komédiát is. A Komédia királyában (1983) egy sikertelen komikus úgy próbál hírnevet szerezni, hogy elrabol egy neves televíziós személyiséget - ám erőfeszítése inkább mulatságos és szívbe markoló, mint ijesztő. De Niro és Jerry Lewis játszotta a két főszerepet, De Niro a bukott embert, Lewis a hírességet. A Lidérces órák (1985) című filmben egy ártatlan hivatalnok élete leghosszabb éjszakáját tölti el - egyik elképesztő és riasztó kalandot éli át a másik után, furcsábbnál furcsább figurák között -, miközben mindenki más az igazak álmát alussza. Ezután Scorsese ismét másfele filmet forgatott A pénz színe (1986) címen, ezt a The Hustler (A rámenős) című, Villám Eddie biliárdjátékosról szóló 1961-es sikeres film folytatásának szánta. Mindkét filmben Paul Ncwman játszotta Eddie szerepet.

Scorsese régóta készült következő vállalkozására, a Krisztus utolsó megkísérlésére (1988). A film nem az evangéliumokon, hanem Nikosz Kazantzakisz görög író regényén alapul. Noha ezt a különbséget az alkotó egyértelműen jelezte, a filmet számos kritika érte Jézus alakja miatt, aki a film szerint vívódó személyiség, bizonytalan messiási küldetésében, és még a kereszten is arról a másik életről fantáziál, amelyet választhatott volna - szexuális beteljesülésről és családi boldogságról. Egy időre ezek a bírálatok - főként a keresztény egyházak részéről - elhomályosították azt a kérdést, hogy mennyire sikerült művészileg a film. Sokan laposnak találták a dialógusokat, bár ellenvetésként föl lehet hozni, hogy Scorsese filmjében Jézus a ma emberéhez hasonló modern figura.

A Nagymenőkben (1990) Scorsese visszatért az Aljas utcák világához: egy gengszter fölemelkedését és bukását ábrázolja. A meglehetősen visszataszító, erőszakos jelenetek hitelesek, a film egy valódi gonosztevő életét dolgozza föl. A rettegés foka (1991) egy nevezetes 1962-es film felújítása, amelyben a volt fegyenc rettegésben tart egy ügyvédet és annak családját. Scorsese újra és újra bebizonyítja, hogy nem lehet beskatulyázni: Az ártatlanság kora (1993) című film a XIX. századi amerikai írónő, Edith Whalton felső tízezerről szóló regényén alapul; az 1995-ös Casino a hetvenes években, Las Vegasban játszódik, és a maffia világáról szól; az 1997-es Kundun a dalai láma Önéletrajzát dolgozza föl; végül az 1999-es. A holtak útja ismét fekete humorral ábrázolja az éjszakai New Yorkot, ezúttal meghajszolt mentősök szemszögéből.