Tudj meg mindent Bencze Ilonáról!

Bencze Ilona magyar színművésznő, aki olyan kaliberű darabokban kapott szerepet, mint például Az ember tragédiája. Jászai Mari-díjas színésznő, rendező, valamint érdemes művész. Számos nagy sikerű színházi darabban láthattuk már.

A Bors készített vele interjút, amelyből többek között azt is megtudhattuk, hogy még ő maga sem tudja, hogyan vált belőle színész.

„Hogy érzi magát?

Köszönöm, ahhoz képest, hogy egy percet sem pihentem egész nyáron, még egyben vagyok. Elég későn lett vége az évadnak, és azonnal mentünk Szegedre a Mamma Mia!-val és a Nyomorultakkal. Mindkét darabban játékmester vagyok Szirtes Tamás mellett. Egy hét szünetem volt, az alatt megpróbáltam a lakásban megcsinálni azt, ami év közben nem sikerült. Augusztus huszadika után hazajöttem Szegedről, és folytattam a rendcsinálást. Még nem értem a végére, pedig már mennek az előadások a Madáchban, és a Turay Ida Színházban is rendezek egy darabot, a Párizsi éjszakákat, aminek november közepén lesz a bemutatója. Csodálom, hogy még tudok moccanni! (Nevet)

Mi a feladata egy játékmesternek?

A próbafolyamat alatt végig a rendező mellett vagyok, és jegyzetelek. A nagy darabok két-három szereposztásban mennek. Az elsővel lemegy a próba délelőtt, és a délutáni, másik szereposztást „lerendelkezem”, így velük nem a nulláról indul a rendező a próbával, már tudják a mozgásokat. Premier után a rendezői ügyelet a feladatom.

Mi a nehezebb, ez vagy a színjátszás?

A játékmesterség sokkal nehezebb. Színésznő vagyok, ezt csinálom negyvenhárom éve. Ha önállóan rendezek, az is más, mint amikor nem csinálhatok mást, csak alázattal, hűségesen követem a rendező utasításait. Ez a legnehezebb munkám, pedig régen még tanítottam is, és az sem volt könnyű.

Hosszú idő után már nem játszik a Macskákban. Hiányzik? Álmodik róla?

Volt egy korszak, ami harminc évet ölelt fel. Ez alatt végig benne voltam. Most felújították, sok új szereplő lett. Úgy volt, hogy maradok benne, de végül úgy láttam jónak, ha mégsem. Az én döntésem volt. Sokan vagyunk Grizabella szerepére, attól, hogy ritkán kerültem volna színpadra, távoli lett, idegen. Csupa „idegen” arc nézett volna rám. Persze, ismerem őket, de ez nem ugyanaz, mint régen. Nem álmodtam róla, nincs hiányérzetem. Gyönyörű korszaka volt az életemnek, de menni kell tovább.

Az igaz, hogy nem is akart színésznő lenni?

Inkább azt mondanám, elképzelni sem tudtam volna, hogy egy olyan gyönyörű kis faluból, mint Zákány, elindul valaki a kis tarisznyájával, és a színművészetin azt mondják neki, tessék ide jönni tanulni. Amikor felvettek, nem hittem el. Ez nem azt jelenti, hogy nem akkor voltam a legboldogabb, amikor amatőr színpadon játszhattam. Nem volt hitem, bátorságom abban, hogy színésznő leszek, azt hittem, más foglalkozásom lesz.

Micsoda?

Közgazdasági technikumban végeztem, de az nem állt közel hozzám. Mivel jól tanultam, beadtam a felvételipapírjaimat a jogi egyetemre is, de a színművészetire előbb felvettek. Sosem bántam meg. Örömszínésznő vagyok, aki boldog, ha a színházban, a színpadon lehet. Gyakornokként 70-ben már a Madáchban voltam.

Milyen volt először belépni?

Félelmetes. Kezem-lábam összeakadt. Szerencsére négyen mentünk az osztályból, egyedül be sem mertem volna menni. Pedig hihetetlen édesek voltak a kollégák, úgy fogadtak, hogy többet ne kelljen félnem. Csodálatos társulatban játszhattam, Pécsi Sándorral, Tolnay Klárival, Psota Irénnel, Huszti Péterrel, Balázsovits Lajossal, Sztankay Istvánnal, Avar Istvánnal, Kiss Manyival… nem tudok mindenkit felsorolni.”