A boszorkányok régi helyzete

A boszorkányok nem voltak könnyű helyzetben, a régi időkben. 1326 táján XXII. János pápa engedélyezte, hogy boszorkányokat is vizsgálat alá vessenek, azok ugyanis szerinte „a sátánnal kötöttek alkut". Amikor a pápa az összes boszorkányt kiátkozta, egyben eretnekké is nyilvánította őket.

Bernard Gui nagy hatású műve, amelyet a szerző 1320 körül útmutatóként írt inkvizítorok számára, már javaslatot tett arra, hogy az Inkvizíció minden, „éjjelente kimerészkedő" asszonyt kikérdezzen. Ugyanekkor írta meg egy angol származású ferences szerzetes azt az értekezési, amely lenyűgöző részletességgel taglalja az elragadtatott asszonyok látomásait. „De mitévők legyünk — kérdem én — azokkal a nyomorult és babonás lelkekkel, akik azt állítják, hogy éjjelente gyönyörűséges királynőket látnak, valamint szolgálónők hadát, amim Diána úrhölgy nyomában szökellnek, és táncot lejtenek a pogányok istennője körül? Köznapi nyelvünkön ugyanis tündéreknek nevezzük e lényeket, s úgy hisszük, átváltoztatnak férfit és nőt egyaránt, azután pedig magukkal viszik őket Tűndérországba, ahol a hatalmas bajnokok, Onewone és Wade lakoznak — pedig mindez csupán a gonosz szellem sugallta látomás. Mert amikor a Sárán ilyen szörnyűséges képzeteket ültet valakinek az elméjébe, olykor angyallá változik, olykor férfivá, olykor pedig nővé, és hol gyalog jár, hol lovag módjára jelenik meg tornákon és viadalokon, hol pedig — amint már fentebb említettük — táncmulatságokban vagy egyéb versenyeken tűnik fel. Mindezek eredményeképpen pedig jól rászedi az efféle szerencsétleneket."'

Boszorkányság a XV. században

A XV. században tömegével láttak napvilágot a boszorkánysággal és a boszorkányperekkel kapcsolatos művek. 1427 után egyre növekvő számban adták ki a boszorkányok ellen szót emelő értekezéseket, 1486-ban pedig napvilágot látott HenricusInsítitoris (azaz Heinrich Kramer) és Jákob Sprenger német inkvizítorok MalleusMaleficarum (Boszorkányok pörölve) című műve. A könyv később Franciaországban, Itáliában és Angliában is megjelent.

A boszorkányperekben ekkoriban már egyre inkább az Inkvizíció játszotta a döntéshozó szerepét. IV. Jenő pápa bullák sorában rendelte el, hogy ,az Inkvizíció minden boszorkány ellen indítson eljárást. A legtöbb esetben azzal vádolták az asszonyokat, hogy démonokhoz imádkoznak, meggyalázzák a kereszt szentségét, és alkut kötnek az ördöggel. IV. Jenő utóda, V, Miklós pápa egyértelmű engedélyt adott arra, hogy az Inkvizíció olyan boszorkányokat is üldözzön, akiknek semmi közük sem volt az eretnekséghez, 1484-ben pedig a MalleusMaleficarum szerzőinek kérésére VIII. Ince pápa kiadta híres bulláját Summisdezsirerantesaffectibus címmel. A bulla teljes körű támogatást nyújtott az Inkvizíció boszorkányellenes tevékenységéhez, és „kaput nyitott a következő évszázad vérfürdői előtt".

Az elkövetkező évek során egyre borzasztóbb rágalmakkal illették a boszorkányokat. Az 1460-as év egyik híres perében Johannes Tinctoris különleges kenőcs elkészítésével vádolt meg néhány asszonyt — a kotyvalékban állítólag békahúst, csecsemővért, porított emberi csontot és menstruációs vért kevertek össze. A boszorkányokról úgy hírlett, csókjukkal illetik a sátánt, s a csókot általában annak ülepére, nemi szervére vagy végbélnyílására lehelik. Az ördög gyakran bakkecske képét öltötte magára, amelynek hátsó fele „büdös, hideg és undorítóan lágy vagy visszataszítóan kemény" volt. A mendemondák szerint a sátán meg is jelölte híveit: kéz- vagy lábujjával megérintette őket, és bálvány vörös, mintegy borsószem nagyságú jelet égetett a bőrükbe a kar, a váll, de legfőként a nemi szervek környékén. Egyéb testi fogyatékosságok mellett a sorvadt ujj is az ördög jelének számított. Péter Binsfeld német jezsuita püspök 1589-ben értekezést irt. A gonosztevők és boszorkák vallomásairól címmel, s ebben a hét fő ördögöt a hét főbűnnel állította párhuzamba.