A magashegyi növények túlélési fortélyai

A magashegységek növényzetének szélsőséges hőmérsékleti viszonyokat és mostoha körülményeket kell átvészelniük, de az itteni élővilágjól alkalmazkodott a barátságtalan környezethez.

A hegyekben élő növények süvítő szeleket, dermesztő hideget, erős napsugárzást, alacsony pára-, oxigén- és szén-dioxid-tartalmú levegőt kénytelenek elviselni. A tengerszint feletti magasság növekedésével 100 méterenként 0,5-1 °C-kalcsökken a hőmérséklet. Ez azt jelenti, hogy az erdőhatár, azaz körülbelül 2700 méter fölött a hőmérséklet legalább 13 °C-kal alacsonyabb, mint a tengerszinten. A napi és évi hőingadozás, valamint az északi és déli lejtők hőmérséklet-különbsége is igen nagy, 3000 méteres magasságban a napos oldalon akár 60 °C-ig is emelkedhet a talaj menti hőmérséklet, míg árnyékban lehet, hogy csupán 6 °C körül marad. Noha a hegyeket gyakran felhő és pára borítja, a csapadék a meredek terepen sebes vízfolyásokba terelődik, így a hegyi lejtők hihetetlenül szárazak lehetnek.

Az északi félgömbön a mérsékelt égöv alatt a hegyek növényzete olyasféleképpen változik a magassággal, ahogy a növényzet zónái követik egymást az Északi-sark felé haladva: a lombhullató erdő fölött a tűlevelű következik, azután a havasi tundra. Az Alpok alacsonyabb lejtőit elegyes tölgyerdő, a magasabbakat bükk borítja, azután tűlevelűek - luc-, erdei- ésvörösfenyő - nőnek egészen az erdőhatárig. E fölött következhet a csenevész bokrokból - havasirózsa, áfonya, törpeéger és törpefenyő - átló szubalpin törpecserjés. Nagyobb magasságban ez a cserjenövényzet megritkul, havasi rétnek adja át a helyét, amelyben színpompás virágos növények, így nárciszok, havasi nefelejcsek, zergeboglárok és alpesi mákok találhatók. A magas havasi öv növényei jócskán megélnek a hóhatár fölött is. A sziklakertészek kedvencei, mindegyikük hidegtűrő, szép színű, mutatós virágú, kicsi és földhöz lapuló, mint például az enciánfélék, a kankalinok, a kőtörőfüvek és a gleccserboglárkák.

A legnagyobb magasságokban már csak zuzmókat és moszatokat találunk. Az előbbiek csupasz sziklákon nőnek és a gleccser által hátrahagyott kőgörgeteget, a morénát borítják. A kéregzuzmók szorosan tapadó bevonatot képeznek a kőzetfelszínen, a lomboszuzmók pedig levéllemezszerű, lapos telepet. A zuzmók segítenek felaprózni a kőzeteket.A legtöbb magashegyi növény lassan fejlődő évelő, amely csak akkor virágzik, ha elegendő tartalék tápanyagot halmozott föl. Jó néhány közülük - például a varjúháj - a sivatagi fajokhoz hasonlóan pozsgás, azaz húsos leveleiben és száraiban vizet raktároz. A kialakuló víztároló szövetnek köszönhető, hogy a növény a hosszú, száraz időszakokat is átvészeli, mert az ezekben a szövetekben felgyülemlő tartalék víz lehetővé teszi, hogy ilyenkor is életben maradjanak a fiatal hajtások.

Sok magashegyi növény nevel tőrózsát, vagy pedig nagyon kicsik a levelei, és a földönkúszik vagy a talajt párnázza. A havasi gyopárt, ezt a kedves, szerény, évelő növényt bársonyos tapintású védőréteg fedi. A szőrszálak közé levegő szorul, az pedig melegen tartja a növényt, elzárja a hideg környezetétől. Egyik-másik faj, például a gleccserboglárka nagy töménységű sejtnedvvel védekezik, mivel a nagyobb koncentráció ugyanúgy csökkenti a fagyáspontot, mint a gépkocsikhűtőrendszerébe töltött fagyálló folyadék. Ez a fehér virágú, évelő virág alig 10 centiméter magas. A nyílt sziklafelületek vagy a hasadékok gyér talaján élő növények gyökérrendszere kettős feladatot lát cl: egyrészt az aljzathoz rögzíti őket, másrészt kiaknázza a felszín alatti víz- és tápanyagkészletet.

A havasi növények, például az enciánok virága gyakran élénk színű, és az egész növény méretéhez képest igen nagy- Mások, például a kankalinok virágai mutatós csokrokba rendeződnek. Sötétkék, rózsaszín vagy sárga kelyheik a beporzást végző rovarokat csalogatják. Minthogy azonban a nagy magasságokban általában hiányoznak ezek a rovarok, a növények önbeporzással vagy - mint a gleccserboglárka - megtermékenyítés nélkül is magot kötnek. A havasi perje virágait a szél porozza be, de a magok az anyanövényen maradnak, amíg ki nem csíráznak, csak aztán hullanak le, így nagyobb az esélyűk a megmaradásra.