Növények, amik megtanultak mozogni

A növényi szervezetnek, mint minden élő szervezetnek, jellemző tulajdonsága az ingerek felvétele a közvetlen környezetből, ők azonban másként reagálnak, mint azok az élőlények, amelyeknek specializálódott érzékszervük, idegrendszerük és izomzatuk van.

A növényeknek nem alakult ki olyan szervük, amivel helyet tudnak változtatni, ám csodálatosan tudnak alkalmazkodni az őket körülvevő világhoz. A növényeknek az evolúció során olyan tulajdonságaik alakultak ki, amelyek az életben maradásukhoz elengedhetetlen. Például megtanultak mozogni.

A növényi mozgások csoportosítása:

Ismerünk külső hatásokra bekövetkező úgynevezett passzív mozgásokat. A szél által szállított magvak, termések vagy spórák, helyváltoztatása szélhez, vízhez, állathoz, tehát külső tényezőkhöz kötött.

A tényleges növényi mozgásoknak, másképpen aktív mozgásoknak, több típusa ismert:

Lassú mozgások

Az egyik mód, ahogyan a növények válaszolnak a külső ingerekre, a tropizmus. A tropizmusok általában lassú helyzetváltoztatások: A napraforgó virágai egy irányba, a legerősebb fény irányába fordulnak, görbülnek, ami déli, délkeleti vagy délnyugati irányt jelent (fototropizmus). A nehézségi erő hatásaként a fiatal növények gyökere lefele nő (geotropizmus), a hajtás pedig fölfelé (negatív geotropizmus).

Az érintésre bekövetkező mozgásokat leginkább a kacsoknál figyelhetünk meg, amelyek általában a levegőben spirálisan mozognak, amíg támasztékra nem találnak, és az érintési helyeken behajlanak. A fiatal gyökereknél tapasztalható hogy víz, illetve a nedves talajrészek felé növekednek.

Gyors mozgások

A másik nagy csoport az úgynevezett nasztiás mozgások. Ezek a "gyors mozgások" a növényi szerv sajátosságaitól függnek, és a sejtek belsejében, a sejt feszességében (turgor=a sejtfal ellennyomása, a sejt duzzadtságának mértéke, Hugo de Vries) bekövetkező hirtelen változás eredményeként jönnek létre: A fényintenzitás ingadozása váltja ki a Fehér mécsvirágnál (Melandrium album) a virágnyílást. A virágok csak ekkor kezdenek el illatozni, hogy a beporzást az éjjeli lepkék elvégezzék. Az erdei madársóska (Oxalis acetosella) kifejezetten árnyékkedvelő növény. Ez a növény a napfény intenzitás egytizedénél eléri teljes asszimilációs teljesítményét, ezért erős fényben levelei, mint a lepkeszárnyak összecsukódnak.

Az érintésre bekövetkező változás leglátványosabb képviselője a Vénusz légycsapó (Dionaea muscipula). A húsevő csapdájának működése a turgornyomással függ össze. A csapda úgy működik, hogy minden kifejlett csapó belsejében 3-3 érzékelő "szőrszál" található, miután a rovar a "szőrszál"-hoz hozzáért, egy bonyolult rakciósorozat végén a csapda hirtelen bezárul. Ezután a zsákmány már nem tud kiszabadulni, mert a csapók addig zárva maradnak, amíg a növény az emésztőenzimek segítségével a belső falon keresztül felszívja, megemészti a tápanyagot.

A nasztiás mozgások másik ismert növénye a mimóza (Mimosa pudica), amely akár 1/5 másodperc alatt képes levélkéit összecsukni az érintést követően. E Brazíliából származó kicsi növénynek valószínűleg az idők folyamán fokozatosan alakult ki védelmi rendszere. Feltehetőleg az állandóan "bombázó" trópusi esőzésektől zárkózott el. Nagyon érdekes látvány, ahogy a leggyengédebb érintésre is a levelek összecsukódnak.

Lelkük van?

A virágok nyílása és csukódása az ókor embere szerint azt bizonyította, hogy a növényeknek lelke van. Ma már tudjuk, hogy a fény felé fordulásért, görbülésért például a hajtáscsúcsban termelődő auxinok felelősek. Az auxinok a szár megnyúlását fokozzák. A növényekben az árnyékos oldalon nagyobb az auxin koncentráció, s ez ennek az oldalnak az intenzívebb megnyúlását, így a hajtás automatikus fototropizmusát eredményezi. Mindemellett máig sok érdekesség látott napvilágot a növények mozgásával kapcsolatban. Kísérletek tanúsága szerint a növények háttérzene hatására gyorsabban növekednek. A kemény rockzene viszont kifejezetten ártalmas számukra.