Ennyire ítélték el a szexre éhes nőket a 20. század elején

A szexuálisan aktív fiatal nők aránya a 20. század elején nyilvánvalóan megemelkedett. Vajon e felfedező-kísérletező hajlandóság az oktatás, a munkalehetőségek, a születésszabályozás és a szavazati jog terén bekövetkezett változások eredménye lett volna?

Ez idő tájt elfogadott nézetnek számított, hogy a fiatal nők külvilágban kivívott függetlensége a szexuális függetlenség keresésével egészül ki. Későbbi felmérések mutatták ki, hogy az amerikai nők fele már házasságkötés előtt elvesztette a szüzességét.118 Ennek ellenére továbbra is azt tartották, hogy a szexuális életnek a nő inkább passzív, míg a férfi aktív részese. Még mindig különbséget tettek „jó” és „rossz” lányok között. Csak a férfiak élhettek aktív szexuális életet. A fiúktól elvárták, hogy „kitombolják magukat”, a lányoktól nem. „Rossz” fiúnak a bűnözőket mondták, „rossz” lánynak azonban a szexuális kalandokat kereső fiatal nőket. Más szóval, a társadalom „szexualizálta” a fiatal nők erkölcsiségét.120 A fehér szociális munkások az afro-amerikai lányokat természetüknél fogva szexuálisan túlfűtöttnek tartották.

Egy fehér bőrű lány azonban az 1920-as években hamar megkapta a „hiperszexuális” jelzőt, ha az elvártnál erőteljesebb szexuális érdeklődést tanúsított. A fiatal nők szexuális életére vonatkozó ismereteink nagy része a bíróságokról származik, ahová nagy számban kerültek „engedetlen”, illetve „bajba került” lányok esetei. A javítóintézetek irataiból az derül ki, hogy a családok a „javíthatatlanságra” vonatkozó törvényeket használták fel, hogy megszabaduljanak szexuálisan problémás lánygyermekeiktől. New York állam törvénykönyvében már 1886-ban szerepeltek hasonló törvények. Kanadában a „rossz” lányokat az 1908-as ifjúsági büntetőtörvény értelmében bűnözőként ítélték el. Az engedetlen, valamint a kezelhetetlen fiatalokat huszonegy éves korukig javítóintézetbe küldhették. Ehhez nem kellett tényleges bűncselekményt elkövetniük; elegendő volt a gyanú, hogy egy lány a „szexuális koraérettség” jegyeit hordozza, máris becsukhatták. A törvény vállalt célja az volt, hogy „felügyelje a [bűnözők] bűnös hajlamait, és megerősítse jobb ösztöneit”. A „pimasz”, „merész”, „vagány” lányokra könnyen rásütötték, hogy „ribancok”. Akárcsak Angliában, itt is kezdték veszélyesnek ítélni, ha egy lány „fiatalemberekkel lődörgött az utcán”.

Az előkelő nők központi szerepet játszottak abban az új erkölcsi szemléletben, mellyel az emberbarátok és a vallásos beállítottságúak megbélyegezték az egyedülálló szülőket. A dolog iróniája, hogy jótékonysági szolgálatot gyakran egyedülálló, gyermektelen személyek teljesítettek. Mi több, a maguk furcsa élete – általában más nőkkel éltek együtt tartós közösségben – éppenséggel magyarázza, miért ítélték el olyan hevesen a „megesett” lányokat és a gonosz férfiakat. Az a fiatal nő, aki elbukott a végső erkölcsi próbán, és törvénytelen gyermeket szült, csupán a jótékonysági anyaotthonoktól kaphatott támogatást, amennyiben megbánást tanúsított.

Az Egyesült Államokban a „leányanya” szó a fekete bőrűek, illetve munkásosztálybeliek kódolt megnevezése lett. Az 1930-as évekre az egyedülálló anyákat neurotikusnak bélyegezték, és különálló, abnormális csoportnak tekintették. A jótékony célú egyházi intézmények tagjai „bukott” nőkről beszéltek. A fiatal nők saját tapasztalataikkal kapcsolatos érzéseit többnyire a korabeli ponyvairodalom csábításról és árulásról szóló melodramatikus történetei alakították, mint például a True Story (Igaz történet). A szociális munkások nem voltak elragadtatva. Már nemcsak áldozatoknak, hanem a társadalmat fenyegető biológiai veszedelemnek is tekintették ezeket a nőket. Cselekedeteikre mind több pszichiátriai és pszichológiai magyarázat született, az eugenikusok pedig a sterilizálást javasolták, mint kézenfekvő és magától értetődő eszközt a nem megfelelő populáció szaporodásának megakadályozására.