A férfiak választanak

Mielőtt részletesen beszélnénk az emberi test szépségeiről, tisztáznunk kell még egy elméleti problémát, ami feltehetőleg több olvasóban is megfogalmazódott.

Tudvalevő, hogy a magasabb rendű állatoknál szinte minden esetben a hímek vannak felszerelve azokkal az anatómiai jellegzetességekkel (például aganccsal, farktollal, színes kültakaróval), amelyek alapján a nőstény választ.

Az ember esetében azonban nem ez a helyzet. A modern társadalmakban a női szépség általában fontosabb szerepet tölt be a párválasztásban, mint a férfiak testi adottságai. Az iparosodást megelőzően nem volt ilyen nagy különbség, hiszen a tradicionális társadalmakban a férfiak fizikai erőnléte és testük díszítése (például a tetoválás) lényegesen befolyásolta párértéküket.

Az ember esetében mindkét nem tagjai részt vesznek a párválasztásban, azaz a férfiak is szelektálnak a nők tulajdonságait illetően, nem csak fordítva. Többen arra a következtetésre jutottak ebből, hogy az emberi sajátosság ellentétes a darwini elmélettel, mely szerint az állatoknál többnyire a hímek vetélkednek, a nőstény pedig választ. Azonban az ember sajátos párválasztási tendenciái éppenséggel következnek a darwini modellből. A szexuális szelekció elmélete szerint ugyanis amelyik nem képviselői sokat fordítanak az utódokra - ez általában a nőstény - azok körültekintőek a másik nem iránti választás tekintetében. „Értékes" apákkal kell biztosítani az utód felnevelését és genetikai örökségét. A kevesebbet invesztáló hímek inkább úgy növelik utódaik számát, hogy a riválisok legyőzésével például a dominanciát biztosító pozíciók megszerzésével igyekeznek minél több nősténnyel párzani.

Számukra tehát a sikeres konkurenciaharcok biztosítják a gének átadását, nem a körültekintő párválasztás. Bizonyos mértékig azonban már az állatvilágban is megfigyelhető, hogy a hímek figyelmet fordítanak párjuk testi kondíciójára és szexuális jelzéseire (Trivers 1985). Különösen így van ez az ember esetében, ahol a „hímek" bármely emlősfajhoz képest lényegesen nagyobb szülői ráfordítást mutatnak. Elsősorban az utódok fejletlensége miatt, akiknek a gondozása mindkét szülő részvételét igényli. Ehhez járul hozzá még az is, hogy hominida őseink környezetében a nők rejtett ovulációja csökkentette a hűtlenség és dezertálás előnyeit a hímek számára, ez pedig elősegítette a monogám kötelékek megerősödését.

Az ember esetében ezenkívül viszonylag hosszú udvarlási periódussal kell számolni más állatokhoz képest, és ez növeli a párkeresés idő és energiaráfordításait, következésképpen ismét csak csökkenti a promiszkuitás lehetséges előnyeit. Vagyis pontosan az történik, amit a darwini elmélet megjósol: a szülői beruházások növekedésével egyre fontosabbá válik az érintettek számára a megfelelő partner kiválasztása. Az ember esetében éppen ez a helyzet. A párzás előtti és utáni jelentős befektetések miatt a férfiak ősei arra szelektálódtak, hogy körültekintően felmérjék párjuk kapacitását az utódnemzéssel és gondozással kapcsolatban. Ebből pedig az következik, hogy a férfiak olyan pszichológiai mechanizmusokkal rendelkeznek, amelyek segítségével - általában nem tudatosan - kiértékelik a másik nem szexuális vonzerejét (Sef-cek és mtsai 2006).

A férfiak kifejezetten válogatósak a nők fizikai megjelenésével és életkorával kapcsolatban. Olyan testi jellegek keltik föl érdeklődésüket, idézik elő vonzalmukat és szexuális izgalmi állapotukat, amelyek valamikor összekapcsolódtak az anyasággal és az utód gondozásával. A megfelelő testi kondícióval rendelkező nők kiválasztása növelte életképes utódaik számát, így saját génjeik képviseletét a következő generációban.