A primitív törzsek és a szex

Azért mi tényleg szerencsések vagyunk! Nem elég, hogy az egész földgolyót uralmunk alá hajtottuk, még a szexualitás szempontjából is kiemelkedünk az összes többi faj közül. Az ember a legszexuálisabb lény a bolygónkon.

Van egy alapvető különbség az ember és az állat nemisége között, mégpedig az, hogy míg más emlősök az év bizonyos szakaszaiban képesek csak párzani, az ember előtt szinte végtelen horizontok nyílnak meg; akár napi több aktusra is képes. A többi állathoz mérve ez szinte hihetetlen gyakoriságot jelent, ennek oka pedig a gyermeknevelés problematikájában gyökerezik. Ha egy növényevő utódot hoz a világra, az néhány óra múlva lábra áll, egy majomkölyök anyja bundájába kapaszkodik, az ősember gyermeke viszont évekig életképtelen lett volna szülői gondoskodás nélkül. Sőt, ha a hím nem tartotta volna el az egész családot, még az anya is valószínűleg éhen pusztult volna! Szoros párkapcsolatra volt tehát szükség, hogy a család sokáig együtt maradjon, ennek pedig legbiztosabb módja a rendszeres, öröm-gazdag nemi élet kifejlődése volt. A másik alapvető különbség, hogy az állat nősténye nem élvezi a párzást, az aktus után közönyösen bóklászik tovább. Ugyanez a magatartás az „ősasszonynál” - mivel felegyenesedett, a méhe függőleges helyzetet vett fel - veszélyeztette volna a hímivarsejtek célba érkezését. Ezért a természet megtalálta a legkellemesebb megoldást: az ember „nősténye” is élvezi az ölelést, s utána kellemes fáradtsággal elnyúlik a fekhelyen, vízszintes pózt vesz fel, így segítve a fogamzást. A kölcsönös szexuális öröm pedig lassacskán megszüli a szerelmet (ma már ez általában fordítva történik), vagyis a gyermekneveléshez elengedhetetlen szoros érzelmi kötődést.

Sok etnográfus vizsgálta már a világ félreeső helyein élő primitív törzseket azzal a céllal, hogy megtudjuk, milyenek voltak őseink szexuális szokásai a kőkorszakban, s többnyire bizony kudarccal jártak. Néhány tanulságos esetet azonban sikerült rögzíteniük, többek között a nők megítélésével, és a helyi nőideállal kapcsolatban. A dél-amerikai indiánok egyes törzsei például a nőket amolyan szeleburdi, komolytalan népségnek tartják, akik nem felelősek a tetteikért, így még a hűtlenség is elnézhető nekik. Egy dolgot nem tudnak csak megbocsátani nekik, ha valamelyik kilesi az évente megrendezett exkluzív férfiünnepséget (kanbuli, kani-bál), s ilyenkor a rajtacsípett leselkedő büntetése nem más, mint hogy a szertartáson résztvevő valamennyi férfi magáévá teszi.

A legtöbb természeti nép nem tud mit kezdeni a menstruáció jelenségével, s arra a pár „nehéz” napra bezárják asszonyaikat a Tisztító Házba, ahonnan csak éjszaka jöhetnek ki mosakodni.

Egyetlen dologban azonban a világ bármely vidékén élő férfi hasonlít egymásra: mindenhol szeretik a szép nőket. De a szépség fogalma, vagyis hogy hol mi számít szépnek, az már igencsak eltérő képet mutat. Polinézia egyes részein azt a nőt tartják szépnek, aki a lehető legfehérebb és a legkövérebb. A helyi Cindy Crawford tehát naphosszat ücsörög az árnyas szobában, miközben nagy odaadással hizlalják őt a férfiak. Egyes közép-afrikai népeknél is - valószínűleg a gyakori éhezés miatt - a telt idomú nőkre buknak. Egy törzsfőnök is annál tekintélyesebb, minél több, és minél kövérebb felesége van. Ez egyfajta státusszimbólum, mint nálunk a Mercedes, meg az úszómedence a kertben. De akadt még egyéb furcsaság is e témában. Szamoa szigetén például nem ismerik a féltékenységet, megdöbbennek, ha valakinél ilyesmit tapasztalnak. Néhány afrikai törzsnél is tapasztalhatunk hasonlót, csakhogy ott az asszony nem más, mint vagyontárgy, amit őrizni, vigyázni kell. Ezért aztán, ha egy férj elutazik, feleségét rábízza egy másik férfira, hogy az lássa el - minden téren. Ezzel szemben a bantuk féltő gondoskodással vigyáznak lányaikra, s gondjuk van arra is, hogy az első éjszaka ne legyen kellemetlen, a lány szüzességét ugyanis mindig egy tapasztalt férfi veszi el az esküvő előtt.

A primitív népek produkáltak néhány, európai szemmel nézve igencsak furcsa szexuális szokást is. Egyes szigeteken, ha elérkezik az idő, a felserdült fiúk nagy bulit csapnak, majd végigrohannak a falun, s amelyik nő a kezük ügyébe kerül, azzal próbálnak közösülni. Hasonlít ehhez a polinéziai mundumugurok vitézi próbája, melynek neve moetotoló. Ez úgy történik, hogy az ifjú harcos éjjel bemászik egy hölgy szobájába, s száját befogva, alvás közben megerőszakolja. Persze, ha a család rajtakapja e gáláns kaland közben, irgalmatlanul összeverik, ezért az előrelátó ifjak kókuszolajjal kenik be a testüket, hogy könnyebben ki tudjanak siklani üldözőik szorításából.

A legvisszataszítóbb szokás azon a polinéziai szigetcsoporton alakult ki (hogy miért és hogyan, az rejtély), ahol a serdületlen gyerekeket a felnőttek szabadon használhatják nemi vágyaik kiélésére. Ott a pedofília a hétköznapok természetes része lett, sőt a gyerekeket tulajdon szüleik is kihasználják szexuálisan. Hogy ez mióta tart így, azt nem tudni, de biztos, hogy már több (de)generáció így élt, hiszen mindenki számára ez a természetes életmód. De hagyjuk a perverzitások felsorolását.

A tanulság így is világos lehet: a primitív népeket vizsgálva vajmi keveset tudhatunk meg az ősember szexuális szokásairól, hiszen a természeti népek legfeljebb eszközkultúrájukat tekintve lehetnek az ősember kései tükrei. Ezek a törzsek ugyanis nem megálltak az emberi fejlődésben, hanem leszakadtak, letöredeztek róla, s földrajzi elzártságukban fejlődésük félresiklott, zsákutcába került, ezért érezhetjük szokásaikat gyakran brutálisnak, embertelennek, életellenesnek. Egy dologban azért segíthetnek nekünk: megmutatják, hogyan nem szabad. A szerelem és a szexualitás egymásba olvadó harmóniája az élet, a természet, az Isten csodálatos ajándéka a homo sapiensnek. Érezzük magunkat elkényeztetett fajnak, és éljünk vele Ember módjára.