Melegradar – Mi is ez, hogyan működik?

Vannak emberek, akik rendelkeznek azzal a telepatikusnak tűnő képességgel, hogy „ránézésre” megmondják valakiről: homoszexuális – azaz halálpontos „melegradarjuk” van. Tévedhetetlenül kiszúrják a tömegből a leszbikus nőket, illetve a meleg férfiakat.

Hogyan működik a melegradar? Sokáig azt hitték, egyszerűen gyakorlás eredménye. Az elmúlt évtized kutatásai azonban azt sugallják, hogy a jelenség bonyolultabb magyarázatot igényel. Úgy tűnik, az arcfelismerés és a bonyolult mintázatok azonosítása játssza benne a főszerepet, de az utóbbi időben kiderült, hogy a szagok is megkülönböztetik a szexuális identitást: a homo- és heteroszexuálisok a nekik megfelelő partner testszagát kedvelik. Igen, valóban vannak feszülő pólóban és nadrágban flangáló fiúcskák, szőkített és vasalt hajjal, szedett szemöldökkel, diszkrét(nek vélt) alapozóval. Akkor is gyanakodhatsz, ha mély hangú, tüsihajú, kockás flanelinget viselő lányok isszák a sörüket a szomszéd asztalnál. Lerí róluk, hogy nem a férfinem kedvelői.

Tegyük félre egy kicsit ezeket a sztereotípiákat! Egyrészt azért, mert nem minden nőies srác és férfias lány homoszexuális. Másrészt azért, mert sokkal érdekesebb kérdés, hogyan lehet felismerni azt a meleget vagy leszbikust, aki látványos külső jegyek révén nem tűnik ki a tömegből. És még érdekesebb, hogy vannak olyanok, akik teljesen átlagos külsejű és viselkedésű embertársaik közül nagyon pontosan ki tudják választani a homoszexuális irányultságúakat: mintha egyfajta „hatodik érzékük” lenne hozzá. Ez a képesség a melegradar. Az arcodra van írva!

A társas élet legfontosabb információs felülete az arc – s számtalan kutatás bizonyítja, hogy nagyon jók vagyunk emberi arcok azonosításában. Egy arcról a másodperc törtrésze alatt felismerjük a nemét, a korát, sőt még az illető érzelmeit is. Lehet, hogy a szexuális irányultság is megjelenik az arcon? Ennek kiderítésére Nicholas O. Rule, a bostoni Tufts Egyetem Pszichológiai Tanszékének tanársegéde olyan kutatássorozatot tervezett, amelyben különböző szexuális identitású személyek képét villantotta fel, a kísérleti személyeknek pedig gombnyomással kellett eldönteniük, hogy hetero- vagy homoszexuális személy arca-e.

A kísérlet során rendszeresen variálták a feltételeket, például az arc bemutatásának hosszát, az arcok és a kísérleti személyek nemét, illetve azt, hogy az arcot milyen kivágásban mutatták be. Egyszer a szereplők teljes feje – így haja, nyaka, fülei – is látszottak a képen, a másik változatban csak maga az arc, a harmadikban pedig a szem csíkja. Ügyeltek arra, hogy a bemutatott portrék között ne szerepeljenek a kísérleti személyek ismerősei vagy hírességek (hiszen az ő arcuk jól ismert kulcsingereket tartalmaz). Arra is vigyáztak, hogy az arcokon ne legyenek személyesen alakítható szociális jelzések, például szemüveg, smink vagy arcszőrzet. Nem vizsgálták viszont a kísérleti személyek szexuális irányultságát – céljuk ugyanis nem az volt, hogy megállapítsák, hogyan működik a homo-, bi- vagy heteroszexuális személyek melegradarja, hanem az általános népességre vonatkozó értékeket keresték. A kísérlet résztvevői nagyon pontos ítéleteket hoztak: a látott arcok alapján 60–70 százalékos pontossággal azonosítani tudták mind a férfiak, mind a nők szexuális ízlését. Az egyik legizgalmasabb eredmény, hogy az ítéletek pontosabbak voltak, ha az arc bemutatása csak nagyon rövid (100–150 ezredmásodpercnyi) volt, mint ha hosszú ideig – 10 másodperc és egy perc között – nézték a képeket. Azaz a szempillantásnyi idő alatt, „ösztönösen” hozott ítélet pontosabb volt, mint ha volt idejük hosszabban szemlélni az arcokat! Az ítéletek még akkor is sokkal jobbak voltak a véletlenszerű találgatásnál, ha az expozíció 40–50 ezredmásodpercig tartott, ami pedig tényleg nem több egy nagyon gyors villanásnál. Ez azt mutatja, hogy a szexuális irányultság felismerése – akárcsak az alapérzelmeké – gyors, automatikus információfeldolgozás eredménye.