Derült égből szerelem
hirdetés
Az ember rátekint a plakátra, látja a két mosolygós színészt, ízlelgeti a címet, nem hangzik rosszul a Derült égből szerelem. Romantikus limonádé – gondolhatná elsőre mindenki, így is indul a film: Dr. Burke Ryan limonádét készít, ugyanakkor hatalmas életbölcsességet tuszkol az orrod alá. Az élettől olykor csak citromot kapsz, ebben az esetében két dolgot tehetsz, vagy savanyú képpel lenyeled vagy limonádét készítesz belőle.
Burke (Aaron Eckhart) évekkel ezelőtt elvesztette feleségét, mérhetetlen nagy gyászában szépen írt egy önsegítő regényt, ezt kiadták, a könyv pedig hatalmas sikerré vált. Különféle kurzosokat tart, amelyeken a szomorú, gyászoló embereknek segít feldolgozni bánatukat. Az üzlet pedig szépen virágzik, rengetegen próbálnak túllépni gyászukon, így Burke eléggé elfoglalt személy. Az új kurzusa színhelyén ismerkedik meg Eloise-szal (Jennifer Aniston), akivel megkedvelik egymást, ám a férfi képtelen szakítani múltjával.
hirdetés
És itt a film nagy problémája, a „képtelen túllépni saját múltján”. Egy olyan ember, aki nem tudta leküzdeni saját fájdalmát és folyamatosan felrémlik előtte az a bizonyos szomorú este, az ne adja elő vidáman a citromos mondókáját és ne prédikáljon másoknak arról, hogy miképp is dolgozzák fel szeretteik elvesztését. Talán nem csak nekem ugorhat be a szekta szó a film nézése közben. Burke, ha úgy vesszük egy szekta vezetője, aki kihasználja az előadásain résztvevők hiszékenységét, miközben azok 100 %-osan megbíznak benne és vakon követik minden szavát, mert úgy gondolják csak ő az egyetlen, aki könnyíthet fájdalmukon. Elképzelem, ahogy több ilyen szellemi vezető mászkál a világban, százak, ezrek, milliók lesnek szavára, neki pedig gyakorlatilag gőze sincs semmiről, csak azt látja, hogy amit csinál, milyen jó. Bevallom, engem rettentően idegesített a filmben ez a helyzet.
Azt mindenki felejtse el, hogy romantikus alkotást fog látni, Aaron Eckhart áll a középpontban, őt követjük nyomon. A szerelmi szál csak egy mellékág, ráadásul Eckhart és Aniston között nem működik a kémia, nem illenek össze. Bár még az is megeshet, hogy a készítők így akarták kihangsúlyozni milyen az, ha valaki több évig nem randizik mással. Ám ez így se nem vicces, se nem érdekes. Még hogy könnyed limonádé? Frászt. Dráma, amiben Eckhart karaktere lavírozgat egyik helyről a másikra, azon se lettem volna meglepődve, ha képzeletbeli kérdőjelek jelennek meg a feje felett olykor.
Aaron Eckhart jó színész, tudjuk, ismerjük őt, szerepe nem is okozott gondot számára, bár látszólag nem is nagyon foglalkozott figurájával, nem hozta ki belőle, amit lehetett volna. Jennifer Aniston pedig olyan, mintha a „Felvétel” elhangzása előtte rohant volna be a kamera elé, elővette a Jóbarátokban megismert arcát és ezzel le is tudta, amit kell.
Brandon Camp eddig forgatókönyvíróként ténykedett a szakmában, úgy gondolta új művét (amibe Mike Thompson is besegített) nem másnak kell megrendeznie, mint saját magának. Rossz döntés volt, maradt volna inkább a kaptafánál, talán más kezében többet ért volna a film és egy rosszul összetákolt kliséhalmaz helyett egy élvezhetően összerakott kliséhalmazt kaptunk volna. Ennek a végén az ember a kezébe temeti a fejét, de nem azért, hogy az alkotók szándéka szerint pityeregjen, hanem mert már nem akarja elhinni, mivel próbálkoznak a készítők. Szét kellett volna választani a drámát és a romantikát, két külön produkciót alkotni az ötletből, a gyász és a randi együttese nem működött szemernyit sem a vásznon.
A stúdiót beperelték, mivel Greg Crowder és Tony Freitas szerint az ő forgatókönyvüket használták fel a Derült égből a szerelemhez. A helyükben hallgattam volna inkább, az eredmények láttán pedig csendben elégettem volna az állítólagos forgatókönyvet, ugyanis gyanítom sem így-sem úgy nem lettem volna sikeres Hollywoodban, inkább csak hátrányból indulnék, ha legközelebb kopogtatnék egy producer ajtaján. Inkább keverek egy fincsi limonádét, egészségemre.