Időmérés régen és ma
hirdetés
Az időmérés módszerei a napórától a mechanikus órán át a manapság használatos atomóráig fejlődtek. Ez utóbbi szerkezet pontossága eléri a másodperc igen kis töredékét. Az idő pontos számontartása ötezer év óta foglalkoztatja a kutatókat és az órakészítőket.
A legelső időmérő eszközök a napórák voltak: ezek valamely tárgy napfényben vetett árnyékának helyzetével mutatták az időt. Legegyszerűbb változatukat körülbelül I. e. 3500 táján Egyiptomban használták. Ez egy függőleges pálca vagy oszlop volt, és a Nap járása szerint hosszabbá vagy rövidebbé váló árnyéka tájékoztatott az idő múlásáról. A delet, valamint az év leghosszabb és legrövidebb napját könnyen meg lehetett határozni. Később már további részleteket is ki tudtak számítani. Ennek az időmérő eszköznek azonban nyilvánvaló fogyatékosságai voltak: éjjel nem mutatta az időt, a nappaltik hossza pedig változott az évszakokkal, hiszen nyáron hosszabb ideig van világos. Éppen ezért az órák nem voltak egyenlő hosszúságúak. (Az egyiptomiak a napnyugtától napnyugtáig tartó napot 24 órára osztották, 12 esett nappalra, 12 pedig éjjelre.)
hirdetés
A napórát eleinte Babilonban és Alexandriában fejlesztették tovább, majd az ókori görögök, fejlett trigonometriai ismereteik alapján, bonyolult és változatos formájú napórákat készítettek. Az arab tudósok - a görögök matematikai ismereteit és terveit felhasználva - egyszerűsítették a napórák szerkezetét. A X—XI. században élt Alhazen arab tudós optikai tárgyú művét a XIII. század elején fordították latinra. Ebben leírta, hogyan kell óravonalakat szerkeszteni különféle felületeken. Állítólag tőle származik az egyforma hosszúságú órák elgondolása. A napórákon azonban csak a XIV. századtól, az első mechanikus órák megszerkesztése után kezdtek egyenlő hosszú órákat megjelölni. Furcsamód a napórákra mégis egészen a XX. századig szükség volt a fali- meg a zseb- és karórák beállításában. Az is különös, hogy a nem mozgatható órák egyre megbízhatóbbakká váltak, pontos mozgatható órákhoz viszont a XIX. századig csak nehezen lehetett hozzájutni; az utazók és tengerjárók ilyenformán tovább használták a hordozható napórákat.
Az idő éjszakai számontartásának problémáját már i. e. 3500 körül felismerték. Az egyiptomi templomokban vízórával (klepszüdrával) követték az éjszakai órák múlását. Ez a legegyszerűbb formájában egy vízzel telt lyukas aljú edény volt, belsejében egy beosztással: ezen merték a víz szintjének változását. A skálát a napóra mutatta óráknak megfelelően rajzolták meg. Más vízórákban a lyukas fenekű edényben állandó szinten tartották a vizet, és az alsó gyűjtőedényben a növekvő vízszint mutatta az időt, Az egyik ilyen vízórában egy öblös fémtál merült el, ha már megtelt vízzel. A görögök és a rómaiak i. e. 100 és i. sz. 500 között bonyolultabb vízórákat is készítetlek. Fő céljuk a vízáramlás pontosabb szabályozása volt. Kidolgozottabb módszereik voltak az idő jelzésére is: némelyik órájuk csengőt szólaltatott meg vagy mutatót mozgatott, másokon mindenféle alakok tűntek fel, amikor kinyílt az ajtajuk. A vízórák évszázadokon át használatban maradtak az európai kolostorokban, ahol imádságra szólították a szerzeteseket. A kínaiak pedig nagy, vízikerék működtette, bonyolult vízórákat építettek.
Érdekességek: Az ébresztőórák használata az első világháború idején terjedt el, tömeggyártásuk pedig az 1920-as években kezdődött meg. A karórák is az első világháború idején váltak népszerűvé, a katonák viselték őket.
Forrás: hu.wikipedia.org
Képek: eskipaper.com és mozaweb.hu