Azok a helyes kis manguszták

A manguszták főként az Óvilág trópusi vidékein honos, talpraesett ragadozók. A cibetmacskafélék családjába tartoznak, amely a paleocénben, mintegy 65 millió évvel ezelőtt alakult ki.

A manguszták (más néven mongúzok vagy mungók) és ichneumonok a cibetmacskákat, linszangokat, muszángokat és petymcgcket is magában foglaló nagy rendszertani család, a cibetmacskafélék (Viver-ridae) tagjai. Ezek a macskához hasonló állatok Délnyugat-Európától és Afrikától a Közel-Keleten és Indián át Délkelet-Ázsiáig és Közép-Kínáig mindenütt megtalálhatók. A kis számú európai fajt valószínűleg az ember hozta be erre a kontinensre. Amerikában, Ausztráliában, valamint Óceániában viszont nincsenek Őshonos cibetmacskafélék.

Bár a manguszták mérete változó - a törpe-manguszta alig 24 centiméter hosszú, a fehér-farkú manguszta pedig több mint kétszer ekkora fajaik meglehetősen hasonlítanak egymáshoz. Testük hosszú, karcsú, végtagjaik rövidek. Nagy, sokszor bozontos farkuk hossza a törzsük méretének felét vagy háromnegyedét is eléri. Arcorri részük elől általában kihegyesedik; kis, kerek fülük a fej két oldalán ül. Végtagjaik négy vagy öt ujjban végződnek, s mindegyiken hosszú, éles karom nő, amelyet az állat ásáshoz használ, de behúzni nem tud. Minden mangusztafajnak vannak szagjelzésre szolgáló végbéli mirigyei, s látásuk, szaglásuk, hallásuk egyaránt jó. A meglehetősen durva és laza szőrzet színe fajtól és környezettől függően változik. Egy-egy fajon belül is eltérő lehet a különböző élőhelyeket benépesítő állatok színe, hogy az egyes populációk minél jobban beleolvadjanak környezetükbe. A manguszták szőrzete általában egyszínű, ámbár olyan, mintha őszülne. Csak néhány fajnak van jellegzetes mintázata a zebramanguszta hátán és farkán például sötét sávok futnak végig, a madagaszkári gyűrűsfarkú manguszta pedig, mint neve is mutatja, sötét gyűrűket visel a farkán.

Délkelet-Ázsiában, főként Szumátrán és Jáván él az aranymanguszta. Ez a mindössze 50 centiméter hosszú állat sötétbarna színezetű, de aranysárga fedőszőrök teszik világosabbá. A farok hossza a testhossz, harmadrésze. A „fáraó patkánya", vagy másik nevén közönséges ichneumon Észak-Afrikában és Kis-Ázsiában él. Az ókori egyiptomiak szent állatnak tartották. Ez már nagyobb termetű faj, az 1 méteres testhosszt is eléri, de ennek fele a végén egészen elvékonyodó farok.

Élőhely

Elterjedési területükön a manguszták a tengerszinttől a 2000 méteres vagy még magasabb hegyekig minden elképzelhető környezetben megélnek. Sivatagokban és trópusi esőerdőkben, fákkal sűrűn benőtt domboldalakon és nyílt, bozótos síkságokon egyaránt megtalálhatók. A szavannákon is otthon vannak, nem számít, hogy szárazabb-e az éghajlat vagy csapadékosabb, s sziklák vagy erdőfoltok tarkítják-e a fűtengert. Némely fajok inkább a magas, buja füves, dús növényzetű területeken érzik jól magukat, mások partvidékeken vagy városszéli környezetben - csatornákban, kertekben - húzódnak meg. Több faj a mocsaras élőhelyeket kedveli, vagy a vízfolyások menti töltéseket lakja, egy faj pedig - a vízi manguszta - félig vízi életmódot folytat, és még ha nincs is mindig a vízben, sohasem tágít az állandóan vízzel borított területek, például az árapályos folyótorkolatok mellől. Itt a sűrű növényzetbe, például a vízparti nádasba fészkeli be magát, s minthogy kiváló úszó és bukó, napjainak nagy részét a vízen tölti.

A legtöbb manguszta a talajszinten él, bár sokuk ügyesen mászik fára. Mindössze két faj: az afrikai karcsú ichneumon és a madagaszkári gyűrűsfarkú manguszta tölt viszonylag sok időt a fákon.

Életmód

A különféle mangusztafajok között éjszakai és nappali életmódúakat egyaránt találunk. A magánosan élő fajok jobbára éjszakaiak, a csapatban élők többsége pedig nappali életmódot folytat. Az olyan, éjszaka aktív fajok azonban, mint a fehérfarkú, a vízi, a bozontosfarkú és a feketelábú manguszta olykor párokban vagy kisebb családokban élnek, bár alapvetően magános természetűek; a fokföldi és a karcsú ichneumon, valamint a csíkosnyakú manguszta pedig nappal aktív.