Miért kergeti a kutya a farkát?

Időnként láthatunk kutyákat, amint körbe-körbe forognak nagy sebességgel, és a tulajdon farkukat kergetik. Fogukat csattogtatva az el-eltűnő farok után kapkodnak, majd ismét megpördülve a tengelyük körül, bőszen űzőbe veszik, s néha annyiszor fordulnak körbe, hogy beleszédülnek, és azt sem tudják hirtelen, hol vannak.

Az emberi szemlélő számára ez az eleinte egyszerű játékformának tűnő viselkedés előbb-utóbb nyugtalanítóvá válik. Egyre inkább valamilyen sztereotip mozgásnak látszik, bizonyos magatartásbeli rendellenesség részelemének, semmint ritmikus játéknak. Sajnos ez nincs is olyan messze az igazságtól, mert a kitartó farokkergetés legtöbbször az olyan kutyákra jellemző, amelyeket természetellenesen egyhangú körülmények között tartanak.

A kutya társas lény, és ugyanakkor rendkívüli a felfedező kedve. Ha megfosztjuk akár kutya-, akár emberi társaitól, vagy leszűkített és monoton környezetben tartjuk, megszenvedi. A legnagyobb szellemi büntetés egy kutya számára, ha magányosan bezárva tartjuk szűk helyen, ahol semmi változatosság nincs. Házikutyákkal ez ritkán esik meg, hacsak nem kerülnek balszerencséjükre valami különösen kegyetlen gazdához. A vadkutyák az állatkertekben azonban gyakran kényszerülnek kicsiny, kényelmetlen megürült ketrecekbe, életfogytiglani magányra kárhoztatva. Az ilyen állatok megfigyelése fényt derített arra, hogy sokszor fejlődnek ki náluk rángómozgások és sztereotip cselekvések, mint a mancsharapdálás, farokrágás, a nyak rángása, le-fel járkálás és egyéb kóros viselkedésminták. Az ilyen tünetek néha úgy elfajulnak, hogy a kutya véresre harapdálja magát, genny edző sebeket ejtve a testén. Ez az önkínzás pusztán destruktív cselekedetnek látszhat, de megvan az az eredménye, hogy élénk ösztönzést ad az unalom elviselhetetlen börtönévé vált világában. A farokkergetés ennek a tipikus magatartásnak egyik enyhe formája.

Gyakran látható ez az olyan kölyöknél, amelyet nemrég szakítottak el alomtársaitól. Új otthonba kerülve váratlanul megfoszt va érzi magát attól a folytonos marakodó hancúrozástól, amely annyira jellemző az élénk kiskutyákra, így aztán újabb ösztönző módszerek után néz. Ha gazdája nem játszik vele eleget, a kölyöknek nehezére eshet játékot kezdeményezni, és ilyenkor válik a farok a kézenfekvő legjobb „játszótárssá". Ebben nincs semmi rossz, hacsak a körbenforgás nem válik kényszeres mozgássá. Sok magányos kölyökkutya veszi fel ezt a szokást, aztán ki is nő belőle. Csak amikor felnőttkorban is megmarad, lehet az oka valamely hiányosság a kutya környezetében, a szociális érintkezés és fordulatosabb életmód igénye. Az állat rendesen kigyógyítható pusztán e szükségleteinek kielégítésével. Az egyetlen kivétel e szabály alól, ha a kutyát a faroktájékon valami makacsul irritálja, például duzzadt farokmirigy vagy a rosszul kurtított farokból eredő tartós fájdalom. Az ilyen esetekben azonban szokásosabb reakció a faron szánkázás vagy a farok harapdálása.

Végig az emberiség történelmének során csupán két állatfajta előtt nyíltak meg hajlékunk kapui: a kutya és a macska számára. Igaz, korábban más háztáji állatokat is bebocsátottak éjjelre, hogy biztonságban legyenek, ilyenkor azonban mindig ketrecbe zárták vagy megkötötték őket. Az is igaz, hogy újabban a legkülönfélébb kedvenceinket tartjuk a lakásban - halakat akváriumban, madarakat kalitkában, hüllőket terráriumban de mindannyiukat fogolyként, hiszen üvegfalak, drótháló vagy ketrecrudak választják el tőlünk. Egyedül a macskának és a kutyának adatott meg az a kiváltság, hogy egyik szobánkból a másikba sétafikálhassanak, kényük-kedvük szerint jöhessenek-mehessenek. Velük különleges kapcsolatban állunk, valamely réges-régi szerződés sajátos feltételei alapján.