Így néz ki az erszényes farkas és az indiai orrszarvú

Az állatvilág tele van olyan különleges teremtésekkel, amelyekről még sokunk csak nem is hallott. Ez nem véletlen, hiszen a lakott területek közelében egyre kevesebb vadállat képes a fennmaradásra. Mindezek mellett úgy gondoljuk, hogy érdemes megismerni egy-két olyan fajt, amely veszélyeztetett vagy éppen sajnos már kihalt.

Erszényes farkas. Latin nevén thylacinus cynocephalus. Jellegzetesen rövid, barnás szőrrel rendelkezik, a testalkata miatt pedig leginkább kutyára hasonlít. Életmódja meglehetősen hasonlít az Eurázsiában és Észak-Amerikában élő farkaséra. Az alkati hasonlóság viszont csak a szinte azonos életmód hatására jött létre, hiszen az erszényes farkas az „erszényesek rendjé"-be tartozik. Ennek következtében pedig nem rokona sem a kutyának, sem a farkasnak. Ausztrália és Tasmania legnagyobb ragadozójaként tartották számon. A testhossza elérte a 160 cm-t, ebből 50 cm lehetett a farka. Az 1800-as évek elejéről származó leírások szerint éjszaka jártak zsákmány után és gyakran falkába verődve a juhokat tépték szét. Nem véletlen tehát, hogy a telepesek irtó hadjáratot kezdtek ellenük, a cél pedig a teljes kiirtásuk volt. Utólag kiderült, hogy sikerült is. Először Ausztráliából pusztították ki, majd Tasmania területén 1933-ban látták az egyik utolsó egyedet. Feltehetően ez idő tájt pusztult ki, így az 1938-ban hatályba lépő „teljes védelem" már haszontalan volt. 1961-ben és 1966-ban látták állítólagos lábnyomaikat és néhány szőrszálukat is megtalálták. Ez azonban nem volt bizonyított, eléggé valószínű, hogy kóbor kutyáktól származtak. Az 1900-as évek elején még állatkertekben is megtekinthetőek voltak és viszonylag látványos elemei voltak az állatkerteknek, már ha lehet így fogalmazni egy állattal kapcsolatban. Macskaszerű ügyességgel kúsztak fel a vasrácsokra is, viszont még ennél is látványosabb volt az állkapcsuk. Ezt ugyanis akár 180 fokra is fel tudták nyitni. A ketrecben azonban nem szaporodtak tovább.

Indiai orrszarvú. A latin neve rhinoceros unicornis. Indiában, Assam és Nepál vadvédelmi területein nagyjából 500 példányuk él, a legutóbbi feljegyzések alapján. Leginkább az orvvadászok fenyegetik a létüket, akik mindent kockáztatnak, hogy megszerezzék az aranynál értékesebb orrszarvútülköt. Ezt ugyanis nagyon sokan fiatalító varázsszernek hiszik. Az indiai orrszarvú testsúlya eléri a 2 tonnát is, a vállmagassága pedig az 1,7 métert, valamint a hossza közel 4 méter is lehet. Orrszarvú lévén, a bőre meglehetősen egyedi, az elefánténál keményebb és vastagabb is. Farkas-Veress az Egyszervolt állatok könyvben úgy fogalmaz, hogy a tapintása olyan kemény, mintha csak deszkát érintenénk meg. Szarupáncéllemezekre tagolódik, ezeket pedig szabályosan futó, mély redők határolják el. A 2 cm-nél vastagabb bőrpáncélon levő szaruszemölcsök sajátos „díszítést" adnak az egyébként sem átlagos kinézetű állatnak. Az 1700-as években az a hiedelem terjedt szájról szájra, hogy még a puskagolyó sem üti át a vastag páncélját. Az indiai orrszarvúnak érdekes képzőművészeti vonatkozása is van, ugyanis 1513-ban egy indiai orrszarvú Portugáliába került, ahol le is festették. Az esete különlegessége, hogy Dürer, aki soha nem látott még ilyen állatot, az említett rajz alapján készített az állatról egy metszetet. Gyakorlatilag pedig 250 esztendőn keresztül e metszet alapján ismerte az egész világ és a tudomány az indiai orrszarvút.  Meglehetősen igénytelen állat, de fogalmazhatunk úgy is, hogy a tartása nem okoz különösebb nehézséget. Számos állatkertben szaporodik is, így valószínűleg tudják biztosítani a további fennmaradásukat is. A legutóbbi hírek szerint van remény, hogy az eredeti hazájában, a természetben is képes legyen szabad, fejfenntartó életet élni.