Hallottál már a babirusszáról és a hegyi vadkecskéről?

Szerencsére még napjainkban is vannak olyan területek a Földön, ahol az állatok képesek a fajfenntartásra. Igaz, hogy nagyon kevés az ilyen hely és egyre csak kevesebb lesz, ezért védeni kellene ezeket a területeket, hogy a veszélyeztetett, ritka állatfajok ne halljanak ki. Ezekhez az állatokhoz tartozik a babirussza és a hegyi vadkecske is.

Babirussza, latin nevén Babirussa babirussa. Rendkívül ritka állatról van szó, ugyanis csak néhány délkelet-ázsiai szigeten él még a legutóbbi források alapján. A termete kicsit, a szőrzete pedig ritka, viszont a lábai magasak. A sertések családjába tartozik, így képes lehet akár a háziasításra is. A malac korában elfogott példány meglehetősen szelíd lesz és még azt is jól viseli, ha fogságban van. Mindezek ennek ellenére viszont a fajt sohasem háziasították. Az egyik legnagyobb egyedi sajátossága, hogy a felső állkapocs szemfogai felfelé irányulnak, mindezt úgy, hogy a felső ajakon keresztül áttörnek. Továbbá jellemző a hímekre a hatalmas agyar, amely már valamiféle „szarvak" benyomását keltik. Vadállati státuszuknak hűen, félelmetesnek látszanak, viszont ezek az agyarak nem is annyira fegyverek, sokkal inkább csak díszek. Mindemellett még fontos szerepe van a hímek vetélkedésében, hiszen a kanok így „imponálnak" egymásnak. A fajra jellemző, hogy életerősség, a megritkulásuk pedig leginkább azért következett be, mert viszonylag kicsiny élőhelyén a lakosság nagyon megszaporodott és az őserdők helyét pedig városok, falvak, ültetvények foglalták el. Eltűntek a bozótosok, így a babirussza kiszorult a saját hazájából. Nem mellesleg pedig a húsa meglehetősen ízletes, így a helybeliek többre értékelik a házi sertésénél is. Nem véletlen tehát az sem, hogy aki csak teheti vadászik rájuk. Valószínűleg az egyetlen esélyük a fennmaradásra az vadaspark vagy állatkert.

Hegyi vadkecske, latin nevén Capra pyrenaica. A hegyi vadkecske név mellett sokan ismerik még spanyol vadkecskének is. Sajnos napjainkban ez a faj már kiirtottnak tekinthető. A Pireneusi-félsziget magashegységeiben élt, részben emiatt is kapta a nevét. Amennyiben még lenne néhány élő példánya, azok valószínűleg fajkeverékek lennének, amelyek a hegyi vadkecske és az elkóborolt házikecske kereszteződéséből származhatnak. A kecske faj tagjai lényegében az egész északi féltekén otthon érezték magukat, hiszen itt minden adott volt az ő életvitelükhöz. Az alfajok, fajok nagy változatosságát a szakértők sem tudták teljes egészében feltérképezni, illetve elkülöníteni. Jellemzően nagy a szarvuk, viszont az alakjuk igencsak különböző lehet. A fajok, formák között ugyanis még átmeneti jellegűek is akadnak, illetve valamennyi kecskefaj keresztezhető vele. Számos fajuk viszont ugyanazon az úton halad, mint a hegyi vadkecske, vagyis kihalóban van. Ennek oka első sorban a kíméletlen vadászat. A Farkas-Veress Egyszervolt állatok című könyvben lehet olvasni, hogy nem is a húsáért vadásszák leginkább, hanem a szarvuk miatt, ugyanis az értékes vadásztrófea. Ennek következtében a fennmaradt fajok további létét csakis szigorú védelem biztosíthatja. A vadkecskék vagy más nevén kőszáli kecskék a magashegységek felső régióiban, a zergék által lakott övezet fölött élnek. Nem utolsó sorban pedig szeretnének megemlíteni a házikecskét, amely a kihalt bezoár-kecske (Capra aegagrus) háziasításából jött létre.