Színészmesterség régen és ma

Ahogy a színészeknek a gazembertől a csavargón át a tisztelettel övezett főrendig mindenkit el kellett játszaniuk, úgy a játékstílusok is sokat változtak az idők folyamán. A XIX. században a melodráma volt a legkedveltebb színpadi műfaj. A zenei kíséretet és különleges effektusokat alkalmazó előadások erőteljes, túlzó színészi stílust követeltek meg. A mai közönség ezt minden bizonnyal ripacskodásnak minősítené.

A legtöbbre a lendületes, szónokias, bevés érzelmektől fűtött előadásmódot becsülték, és a játék fő célja a könnyfakasztás meg a neveltetés volt. Ugyanazokat a díszleteket és jelmezeket több darabban is használták, s a színészek sokkal inkább típusokat játszottak, mint egyéniségeket.

Szerepelemzés

A színészek csak a XIX-XX. század fordulóján kezdtek szerepformálásukban lélektani hitelességre törekedni, s ekkor vált az előadás egésze fontosabbá az egyéni színészteljesítménynél. Ezzel a naturalistának mondott stílussal kezdett azzá a kifinomult mesterséggé válni a színjátszás, aminek ma ismerjük.

A valósághű színművészet úttörője Konsztantyin Sztanyiszlavszkij (1863-1938), a Moszkvai Művész Színház megalapítója volt. Forradalmi jelentőségű elméletet és gyakorlatot dolgozott ki. Színészeit arra tanította, gondolják végig, milyen okok késztetik az általuk megformált szereplőket tetteikre. Úgy vélte, a színész csak akkor alakíthat hitelesen egy figurát, ha megértette, hogy az hogyan gondolkodik és érez, ha tökéletesen azonosul vele.

A színészeknek azonban nem biztos, hogy ugyanolyan élményanyaguk és tapasztalatuk volt, mint megszemélyesített hőseiknek. Sztanyiszlavszkij arra ösztönözte őket, próbálják fölidézni, volt-e valaha valamilyen hasonló élményben részük, és ha igen, próbálják fölidézni azt is, mit éreztek akkor. Azt mondta nekik, tegyek föl a kérdést: „Ha én volnék ez az ember, ebben a helyzetben mit éreznék, hogyan cselekednék?" Ha a darab valóságos személyekről szólt vagy létező helyszíneken játszódott, Sztanyiszlavszkij megszervezte, hogy színészei ellátogassanak hozzá. Az ily módon előadott darabot manapság nem tartanák különösebben „naturalistának", a való élet pontos tükrözésének, de Sztanyiszlavszkij idejében mindez teljesen újszerű volt.

A módszer

Sztanyiszlavszkij módszere, amelyet a New York-i Actors' Stúdióban működő Lee Stras-berg fejlesztett tovább, óriási hatással volt a modern színészekre, főként a film világában.

A film általában természetes, visszafogott játékstílust igényel. A színészektől megkövetelik, hogy a soknapos, esetleg több szakaszban zajló forgatás bármely pillanatában bele tudjanak bújni az alakított figura bőrébe. Számos színész rájött, hogy nagyon is hasznos, ha teljesen belemerül a szerepébe, valósággal megéli. Ezt a fajta következetesen végigvitt Sztanyiszlavszkij-módszert Amerikában egyszerűen a „Módszernek" (Method) nevezik, s ezen az iskolán nevelkedtek olyan filmsztárok is, mint Marlon Brando, Rod Steiger, Robert de Niro, Al Pacino és Mickey Rourke.

Egy másik ember személyiségével soha sem könnyű azonosulni, sőt olykor egyenesen veszélyes lehet. Robert de Niro, napjaink egyik legtehetségesebb filmszínésze tésztahegyeket falt be és öblített le korsó sörökkel, hogy hasonlatossá váljék Jake La Motta ökölvívóhoz, a Dühöngő bika című film hőséhez. Alakításáért Oscar-díjat kapott. Amikor a Keresztapa II.-ben Don Vito Corleonét kellett megformálnia, Szicíliába utazott, hogy elsajátítsa a helyi paraszti nyelvjárást, amelyet a hajdani gengszterek beszéltek. Hétszámra gyötrelmes súlyzógyakorlatokat végzett, hogy hiteles legyen a rettegés foka exszélhámos hősének, Cady-nek a szerepében.

A filmjátszás rendkívüli összpontosítást, egyszersmind állandó lélekjelenlétet és önkontrollt igényel. A testi reakciókat, az arckifejezéseket szinte a miniatűrfestő aprólékos pontosságával kell megalkotni, hiszen a nagy közeli képeken a kamera minden szemvillanást, önkéntelen izomrándulást könyörtelenül rögzít. A távoli felvételeken pedig az egész test mozgásának kell tökéletesen hitelesnek, „érthetőnek" lennie, s ez általában kiváló erőnlétet követel meg.

Színésztípusok

Kétféle színész létezik. Az egyik típus mindig önmagát alakítja, akármilyen szerepet játszik. Nem változtat különösebben sem a beszédmódján, sem az apró modorosságain, sem a külsején, mégis hiteles marad. George Bemard Shaw brit drámaíró így jellemezte ezt a típust: „meggyőzi a közönséget, hogy a figura maga a színész".

A másik véglet a karakterszínész, aki sminkkel, parókával álcázza küllemét, és a játék folyamán saját egyéniségét valósággal eltünteti. Shaw szerint ez a fajta színjátszás „meggyőzi a közönséget, hogy a színész maga a figura". Az ilyen színész tökéletesen eredeti figurát épít föl „a nulláról indulva", egy személybe gyúr össze különféle jellemvonásokat, külső tulajdonságokat.