Ő volt az első csillagok egyike

Enrico Caruso a hangrögzítés korai korszakának egyik első csillaga volt. Több mint 200 gramofonfelvételt készített, és állítólag csak a jogdíjakból majdnem 2 millió dollárral lett gazdagabb.

Nehéz indulás

Gyermekkorában Caruso számos templomi kórusban énekelt, tanára egy Guglielmo Vergine nevű mester volt, de zenei képzése a legjobb indulattal sem mondható rendszeresnek. Miután 1894-ben szülővárosa operaházában, a Teatro Nuovóban először lépett színpadra, Vincenzo Lombarditól vett magánórákat. Hamarosan több olasz operaház is meghívta egy-egy szerepre, de föllépései kezdetben szerény visszhangot keltettek.

Diadalútja 1897-ben, Palermóban kezdődött, amikor Ponchielli La Giocondájában alakította Enzo szerepét. Még ugyanebben az évben, a milánói Teatro Liricóban, Cilea Az arles-i lány című operájának világpremierjén ő énekelte a férfi főszerepet, Fredericót. Öt esztendővel később, ugyancsak ebben a színházban, Cilea egy másik művében, az Adriana Lecouvreur-ben ő volt Maurizio de Saxe.

Klasszikus szerepek

Caruso 1898-as római és Buenos Aires-i fellépéseit a közönség és a kritika is igen jól fogadta, a következő évben pedig bemutatkozott a milánói Scala színpadán.

Ez az esemény szerencsésen egybeesett egy fiatal karmester, Arturo Toscanini Milánóba érkezésével. A nagyhírű operaház művészi színvonala az idő tájt hanyatlott, és Toscanini mindent megtett, hogy visszaadja a Scala régi ragyogását. Caruso Donizetti Szerelmi bájitalinak Nemorinójaként megkönnyítette Toscanini dolgát. Ezt a szerepet még ugyanabban az évben elénekelte szülővárosában is, ám ott nem aratott sikert. A sértő kritikák hatására megfogadta, hogy soha többé nem lép fel Nápolyban, s fogadalmát be is tartotta.

A külföldi közönség viszont 1901-től fogva egyre nagyobb rajongással övezte. Fontos állomás volt pályáján 1902-es londoni bemutatkozása: a Covent Garden színpadán a mantovai herceg szerepét énekelte Verdi Rigolettójában. Nem sokkal ezután, Monte-Carlóban Nellie Melba, az ausztrál szoprán volt a partnere, s erről az előadásról is legendákat meséltek. Rendszeresen szerepelt Franciaországban, Spanyolországban, Németországban és Ausztriában is. Budapesten, 1907-ben Radamest énekelte az Aidában, de az Operaház híresen finnyás közönsége kifütyülte. Caruso legnagyobb sikercinek színhelye a New York-i Metropolitan - a „Met" - volt, ennek az operaháznak a neve összeforrt az övével. A művész 1903-1920 között több mint 600 alkalommal és több mint 40 szerepben lépett fel itt, olyan tekintélyes karmesterek vezényletével, mint Mahler és Toscanini. 1908-ban, Toscanini első évadjának nyitó hetében például hat alkalommal, öt különböző szerepet énekelt: Radamest az Aidában, Alfrédot a Traviatában, valamint Puccini-operák szerepeit: Rodolphe-ot a Bohéméletben, Pinkertont a Pillangókisasszonyban és Cavaradossit a 7bítúban.

Caruso főszereplésével mutatták be New Yorkban Giuck Armide, valamint Verdi A végzet hatalma című operáját, és 1910-ben ő volt Dick Johnson A Nyugat lányának, Puccini amerikai témájú művének a bemutatóján. Híres alakítást nyújtott Verdi Álarcosbáljának Richárd grófjaként, Bizet Gyöngyhalászok című operájának Nadirjakent és a Carmen Don Joséjaként, Rossini Teli Vilmosának Arnoldjaként, Flotow Mártájának Lyoneljeként, továbbá Gounod Faustjának címszereplőjeként.

Caruso 1920 augusztusától tüdőpanaszokkal küszködött. Az orvosok nem jutottak egyetértésre abban, hogy mi is a betegsége. Volt, aki, tályogot állapított meg, mások mell-hártyagyulladásra, tüdőtágulatra, vizenyőre vagy hörghurutra gyanakodtak. A művész sokáig titokban tartotta súlyos állapotát a közönség előtt, ám 1920. december 8-án, a Metropolitan Operában a Bajazzók 3 előadásán hirtelen elnémult, majd eszméletét vesztve összeesett. Néhány nappal később a Szerelmi bájital szerelmi kettősében vért hányt. Ezután mindössze négyszer lépett föl, utoljára december 24-én mint Eleazar, Halévy A zsidónő című operájában. Szerepeit ezután egy fiatal tenor, Benjanúno Gigli vette át. A következő évben, 48 esztendősen Caruso elhunyt.

„Mint egy hangszer"

Föltűnő, hogy 1903-tól haláláig a művész csupán kétszer énekek Olaszországban: 1914-ben Rómában és egy évvel később Milánóban. Hangja egyedi és csodálatos hangszer volt. Bársonyos tónusát gyakran a csellóéhoz hasonlították, amely a középső és mélyebb hangfekvésben is gazdagon, telten szól.

Az énekes annyira népszerű volt, hogy a Mctro-Goldwvn-Mayer (MGM) filmcég 1951 -ben A nagy Caruso címmel a mozivásznon is megörökítette alakját. Carusót Mario Lanza, az olasz származású amerikai énekescsillag alakította, aki bálványai között emlegette elődjét.