Scholtz Attila: „Most egy kicsit takarékosabban működik a zenekar”

A hard rock bizony egy olyan műfaj, ami csak egy szűk rétegnek tetszik, viszont nekik nagyon. Hazánkban is akadnak azonban szép számmal képviselők. Ilyen a Cry Free zenekar is, akik már mondhatni, hogy régi motorosok a területen. Ezt pedig csupán azzal támasztjuk alá, hogy immáron már 20 éve játsszák a Deep Purple zenéjét.

A Hardrock magazin készített interjút a zenekar frontemberével, Scholtz Attilával, ebből hozzuk a legjobb részleteket.

„Hard Rock Magazin: Mennyiben vitt előre a lelkesedés a pályán, mennyire voltál céltudatos az elmúlt húsz évben?

Scholtz Attila: Húsz évvel ezelőtt teljesen más volt a helyzet, hiszen mi is kis kölyökként csaptunk bele a Cry Free történetbe. Én voltam a zenekar legidősebb tagja a magam huszonkét évével, teljesen bennünk volt, hogy megmutassuk magunkat, na és a lendület, ami most így negyvenévesen már azért kopik. Hatalmas erővel csaptunk bele, és egy idő után látszott, hogy komolyan is tudjuk venni. Eljött az idő, amikor fanatikusan kezdtük nyomni. Mindent ki akartunk hozni belőle, és nemcsak a zene, hanem a szervezés szintjén is, nagyobb helyekre is el akartunk jutni. Közben telt az idő, többen családosok lettünk, ezt az őrült lendületet pedig nem lehetett a végsőkig vinni, és a civil élet viszontagságai is közbeszóltak. Most egy kicsit takarékosabban működik a zenekar, de az alapozáskor kőkemény erőket mozgattunk meg.

HRM: Sok híres zenekarnak nem egy tribute csapata működik az országban. Ismereteim szerint a Cry Free az egyetlen olyan, mely a Deep Purple örökségét ápolja. Miért vagytok egyedül ezen a vonalon?

Atka: Sokat gondolkodtam ezen én is. Mivel követem a tribute-színtér történéseit, tudom, hogy egyszer-egyszer felbukkannak azért csapatok, de rajtunk kívül országos ismertségre még senki nem tett szert. Lehet, hogy nagyképűség amit mondok, de talán sokan azt hiszik, nem is kell új, mert már van egy, ami jól működik. Persze az sem kizárt, hogy valahol egy garázsban próbál egy szuper jó fiatal csapat, akik egyszer előbukkannak, aztán jól megszorongatnak minket.

HRM: Technikailag mennyire nehéz hitelesen reprodukálni a Deep Purple zenéjét?

Atka: Ami a dolog technikai részét illeti, a hetvenes években ők voltak a csúcs. Ahogy Blackmore gitározott vagy Jon Lord billentyűzött, azt csak néhányan tudták művelni. A mai világban egy képzett muzsikusnak már sima ügy lejátszani egy Highway Start vagy egy Fireballt. Ez a két nóta már tananyag egy rocksuliban. Viszont a tűz, ami a korai Purple előadásában ott volt, már nagyon ritkán párosul a technikai tudással. Amikor egy új amerikai vagy nyugat-európai DP tribute banddel akadok össze a neten, mindig megnézem, és át is szoktam küldeni a srácoknak a linket, sokszor lelkesedve, hogy „ez most tényleg nagyon jó”. Ők meg ugye nagyon hisznek a saját ügyünkben, egyből replikáznak, hogy „mi ez a vacak, mi sokkal jobbak vagyunk”. Egy dologban viszont mindig egyetértünk: legtöbbször a tűz hiányzik. A technika megvan ezeknél a nyugati bandáknál, de hiányzik a sava-borsa. Erre mondjuk, hogy mi kelet-európai tökös legények más fertályról jövünk, nálunk megvan a magyar vircsaft. És hidd el, ez kell! A Purple a hetvenes években szinte meghalt a színpadon, ott nem volt mese, élet-halál kérdésnek bizonyult egy fellépés!”

Forrás: hardrock.hu

Képek: lcafe.hu és cryfree.hu