Csukás István: „a gyerekek órája gyorsabban ketyeg”

Csukás István egészen biztosan mindenki ismeri, aki napjainkban szülő. Egy fantasztikus mesemondó, mindemellett pedig számos értékes mesét köszönhet neki a magyar nép és az egész világ. Ráadásul még Andersonhoz is köthető a neve?

Az atv.hu készített vele interjút, amelyből az is kiderül, hogy mi köze van a legendás Andersonhoz.

Nemsokára születésnapja lesz, Isten éltesse!

– Áprilisban leszek nyolcvan éves, ami azért is érdekes, mert egy napon születtem Andersennel – csak éppen 131 évvel később. Ezt úgy tudtam meg, hogy egyszer, amikor a rádióban megünnepelték a nagy mesélő születésnapját, én nagyon meghatódtam, de aztán kiderült, hogy nem engem ünnepelnek. Viszont számomra nagy megerősítést jelentett, hogy egy napon születtem vele. Ebben a műfajban ő lett elsőként világhírű, ami a mesének is rangot adott, mert a mese, az kérem komoly műfaj.

Fejből mesélni elég embert próbáló feladat. Hogyan születik egy mese?

– A mesélés régebben egy felnőtt műfaj volt, ami talán száz éve lett gyermekműfajjá. A mesék sokáig szájhagyomány útján maradtak fenn, tehát élt a mesélés gyakorlata, ami mára kiveszett sajnos. De az a bizonyos ősi ösztön mindmáig megvan, a gyerekeknél is, hogy amit el tudunk mesélni, amit ábrázolni tudunk, annak a birtokosai vagyunk.

Vekerdy Tamás pszichológus szerint a gyerekek a mese, a játék, az utánzás révén ismerik meg az őket körülvevő valóságot. És mi felnőttek leginkább azzal tudunk közel kerülni hozzájuk, ha mesélünk nekik, vagy ha játszunk velük.

– Igen, a gyerek legalább annyira figyel a mesélőre is, mint a mesére. A mese a beszédkészség, a szókincs miatt is fontos, mert ha több szót ismerek, akkor okosabb leszek, jobban megismerem a világot. A hétköznapi életben csak 500-600 szót használunk, mert nincs többre szükség.

Lomb Kató nyelvész összeszámolta, hogy nagyon sok, egymillió szavunk van, és kevés nyelven lehet annyira árnyaltan kifejezni magunkat, mint magyarul…

– Ezért fontos a hatéves korig hallott mese, mert ez adja a szókincsünk alapját. A gyerekeknek három korszakuk van, az első a hatéves korig tartó, amikor még nem tudnak olvasni, és a mesékből ismerik meg a világot. A másik korszak tízéves korukig tart, amikor a realistább történeteket fogadják be. Annak idején, a Móra Kiadónál csináltunk egy sorozatot, aminek a címe az volt: Már tudok olvasni, és húszoldalas kis történeteket adtunk közre. A harmadik korszak pedig a kezdődő kamaszkor, amikor jönnek az indiánoskönyvek, a kalandregények, lányoknál a szerelmes regények. Tudomásul kell venni, hogy amit ezekben a korszakokban a gyerek nem kap meg, az később nem pótolható.

Miért nem?

– Mert ha egy gyerek életéből kimaradnak a korának megfelelő történetek, akkor hiányozni fognak a lelkéből és agyából ezek az élmények, a személyisége nem fejlődik úgy, ahogy kellene. Ráadásul a gyerekkor nagyon hamar elmúlik, én azt szoktam mondani, hogy a gyerekek órája gyorsabban ketyeg. Később egy felnőttet már nem tudunk úgy istápolni, oktatni, mint ahogy a gyereket kellett volna.

A számítógépes játékok mit tehetnek hozzá mindehhez?

– Nem tudok annál szomorúbb és magányosabb dolgot elképzelni, mint mikor egy gyerek ül a képernyő előtt, és egyedül játszik. Játszani legalább ketten kell, de inkább tízen, húszan, mert a közös játék a legnagyobb dolog az életben.”

Forrás: atv.hu

Képek: mediaklikk.hu, jatekszin.hu