A szabástól az üzletig

Nem csak a tervezés kínál életpályát a divatiparban. A jó művészi és üzleti érzékű, kellően ravasz kevesek feljuthatnak a csúcsra. Ám a tervezők és a kiskereskedelmi értékesítés között még sok lépcsőfok van.

A ruhaipari üzemek is mind foglalkoztatnak tervezőket. A kis üzleteknek az az érdekük, hogy a kifutókonlátott Ötletekből olyan ruhákat készítsenek, amelyeket a hétköznapi ember is hordhat. Árgus szemmel figyelik a nagy divatházak iránymutatását: milyen színek, stílusok robbannak be a piacra a következő idényben. Ezeket azután a magazinokból, a divatkatalógusokból és a kirakatokból ismerhetik meg a fogyasztók. A divatos ruhákat nagy sorozatban kell gyártani, ez pedig azt jelenti, hogy egy-két hónap alatt kell megtalálni a megfelelő anyagokat, elkészíteni a szabásmintát, majd megvarrni magukat a ruhákat. A ruhaanyag és a ruha nemegyszer olyan országokban készül, ahol olcsó a munkaerő; az ottani vállalkozások megkapják az anyagot, a szabásmintát, és bérmunkában elkészítik a ruhákat. Ezek túlnyomó részét a nyugati országokban értékesítik, ahol Óriási a piac. A nagykereskedők révén a megfelelő ruhák eljutnak a megfelelő üzletekbe, ott pedig az eladóknak, a kirakatrendezőknek és a dekoratőröknek kell felhívni rájuk a fogyasztók figyelmét. A nagy divatházak az efféle bérmunkát szigorú feltételekhez kötik: az 1970-es években például a legjobb Christian Dior-öltönyök egy része Dél-Afrikában készült, de az ottani ruhagyárak és műhelyek nemcsak az anyagot és a szabászgépeket kapták meg a Diortól, hanem az összevarrásra és az eldolgozásra vonatkozó részletes utasítást is.

A legolcsóbb - de még divatosnak mondható - pólók, női ruhák és blúzok a Távol-Keletről származnak: Tajvanon és Thaiföldön hatalmas üzletággá vált a nyugati világ piacaira szánt, mérsékelt árú ruházati cikkek gyártása. Közben a volt szocialista országok úgynevezett feltörekvő gazdaságai szintén olcsó és jól szervezett munkaerőt kínálnak a nagy nyugati divatcégeknek. Saját divattervezőik is egyre népszerűbbek, sőt a nyugati piacon is sikert aratnak, mint például a magyar Zoób Kati.

→A jeans története

A farmeröltözetnek erős szövésű pamutvászonból kell készülnie. Nemzetközileg használatos angol neve, a jeans végső soron Genova városának középkori latin elnevezéséből, a Januából származik, ott készítettek ugyanis először ilyen jellegű szövetet. A farmervásznat - angol nevén denimet - tartós indigófestékkel színezték. A jellegzetes szövés miatt a vászon külső felülete sötétebb, érdesebb, a belső halványabb és puhább. A XIX. század közepén, a nagy kaliforniai aranyláz idején, bizonyos Levi Strauss felismerte, hogy az embereknek nagy szükségük lenne sokat bíró, jól nyűhető nadrágra, és a denimből varrt, szegecsekkel megerősített jeans hamarosan meghódította a piacot. A következő 100 évben a farmert csak munkaruhaként használták, de az 1950-es évek közepétől utcai viseletként is népszerűvé vált, olyan filmek jóvoltából is, mint a Börtön-rock Elvis Presley főszereplésével: ebben a fegyencek szűk farmernadrágban táncoltak az akkori tizenéves publikum nagy örömére. Az 1960-as évek derekán már minden tizenéves eredeti Levisre vágyott; a nadrág „beavatásához” hozzátartozott, hogy újdonsült tulajdonosa beült benne a fürdőkádba, és magán szárította meg, így aztán a farmer a kellő formára ment össze. Tíz évvel kesébb a nagynevű tervezők is felfigyeltek az ígéretes piacra, és jól szabott farmernadrágokat kezdtek gyártani mindenféle méretben.