Divatfotósok

A XX. század során a divatfényképezés műfajában számos nagy név tűnt fel. Norman Parkinson első fotóin a modellek a londoni Hyde Parkban sétálgatnak - a fényképész célja az volt, hogy álló kamerával a mozgást örökítse meg. Ez az újítás gyökeresen szakított a korábbi felfogással: a műteremben, virágokkal teleszórt kellékek között készült fotókkal. Híres képe, a Park Avenue, amelyen a modell profilja egy arra haladó taxi „bemozduló" sárga foltja előtt látható, számtalan későbbi divatfotónak szolgált mintául.

Ugyancsak nagy újító volt az amerikai Richárd Avedon. Ő nem sokkal a második világháború vége után robbant be a párizsi divatvilágba. Avedon képein a modellek mosolyogtak, flörtöltek, taxikból szálltak ki, éjszakai mulatókba léptek be - vagyis megint csak messzire jutottak a háború előtti divatfényképek merev, élettelen világától.

Avedontól lesett el sok technikai trükköt David Bailey, a hatvanas évek angol divatfotózásának fenegyereke is. Gyakran használt nagy látószögű objektívet, máskor kompozícióit olyan szűkre szabta, hogy a modellek teljesen betöltötték a képkeretet, néha „ki is lógtak" belőle. A mozgást a bemozdulások elmosódó foltjaival érzékeltette. Bailey jelentősége mégsem annyira technikájából eredt, hanem abból, hogy újfajta, természetes, „modern nőket" fotózott, akik fényévnyi távolságra voltak az ötvenes évek szuperkifinomult modelljeitől.   

   A legerőteljesebb, legprovokatívabb divatfotósok közé tartozik a német származású ausztrál Helmut Newton. Sok nézőre visszarettentően hatnak a hideg erotikát és szellemes cinizmust sugárzó képei. Newtont sokan ízléstelenséggel vádolják, ő azonban azzal utasította vissza a kritikát, hogy nem hajlandó elismerni a pornográfia és az erotika közt kijelölt határvonalat, és hogy mindig is izgatta a közönségesség, ez teszi érdekessé a képeit is. Newton éles, kifinomult, összetéveszthetetlen stílusa rengeteg követőre talált.

A fényképezés kezdeteiről néhány sor

Daguerre 1839. augusztus 19-én tette közzé az általa Daguerre-nyomatnak (dagerrotípiának) elnevezett módszer leírását: ezt a dátumot azóta is a fényképezés hivatalos születésnapjának tekintjük. Az akkori beszámolók szerint az Institut de Francé udvarát kíváncsiskodók tömege lepte el, „akkora volt az izgalom, mint egy győztes csata után". A fényképezés ma már annyira megszokottá vált, hogy alig tudjuk elképzelni, micsoda varázslatos élményben lehetett részük Daguerre kortársainak a rögzített kép láttán. Az a lehetőség, hogy a mindennapi élet képeit művész közreműködése nélkül is meg lehet örökíteni, annyira megdöbbentő volt, hogy egy francia arcképfestő, Paul Delaroche, elképedésében állítólag így kiáltott fel: „Mától fogva a festészet halott!" A festészet természetesen nem halt meg, de megszületett és egyre újabb diadalokat aratott a fotográfia művészete és mestersége.

A fotó felnőttkora

A fényképezés sok éves múltra tekinthet vissza. Attól a pillanattól fogva, hogy az első dagerrotípiák rabul ejtették a nézők figyelmét, számtalan technikai újítás tette lehetővé, hogy a fotósok egyre eredetibb képekben örökítsék meg a környező világot. Mindmáig folynak a viták a stílusról, a technikáról, és arról, hogy mit érdemes lefényképezni; ezek a disputák a portré-, a tájkép-, a divatfotósokat, a riportereket és a kísérletezőket mind arra ösztönzik, hogy hivatásukat rangban a vizuális művészetek hagyományos ágai mellé emeljék, és egyre izgalmasabb, mélyebb, elgondolkodtatóbb képeket készítsenek.