A világtojás és más ezoterikus szimbólumok

Az örök kérdésre – Melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás? – nincs egzakt válasz. De vajon hogy lehetséges az, hogy a Világtojás mint szimbólum egymástól időben és térben olyannyira különböző kultúrákban felbukkan, mit a kínai, a finn, a sumér vagy az egyiptomi?

A Világtojás egy eredetmítosz, egy teremtéstörténet, nem földrajzi esemény, mint mondjuk az Özönvíz. A megoldást pedig vélhetően a kollektív tudatalattiban kell keresnünk. Valahonnan az élet előtti létezés világából, hiszen a Földet – amely nem szabályos gömb alakú – senki nem láthatta a sztratoszférán kívülről; mint ahogy az is nehezen elképzelhető, hogy őseink láttak valaha is egy hatalmas tojást, amelynek feltörésekor „megteremtődött” az univerzum. Szimbolikus értelmezést kell tehát keresnünk.

A tojás feltörése előtt androgün, azaz kétnemű jelleggel bír – bár kétségtelenül sokkal inkább női, mint férfi ideával van dolgunk. Kettéhasadása után a felső héj a legtöbbször a Nap, az égbolt, a felső energiák, míg az alsó rész, a Hold, a föld- és a tengerszint, valamint az alvilági energiák szimbólumává válik. Egyúttal férfi (Nap) és női (Hold) jegyeket vesz fel. A hasadás, a héj megtörése pedig akár az ősrobbanás analógiája is lehet.

Emellett az élet, a világegyetem törékenységét és változékonyságát is jelképezi. Az újjászületés szükségszerűen pusztulással (a héj összetörésével) is jár, ám a pusztításból – egyfajta főnixmadárként – valami új, egy madár, a Világtojás esetében pedig maga az Élet születik meg. Az analógiát végiggondolva a tanulság, hogy az élet tünékeny dolog: a megszületett hamarosan újra visszatér az anyaméhbe (a földbe), s nemsokára ismét megindul a körforgás.

A tojásforma, pontosabban a tojás maga az élet, az újjászületés szimbóluma. Egyúttal a termékenység jelképe. A húsvéti tojásfestés a keresztény ünneptől független, az ősidőkbe visszamutató szokás: a festett tojások – különösen a piros – a mindent irányító, ősi Anyaistennőt szimbolizálja, aki kvázi önmagát megtermékenyítve alkotta a Világegyetemet.

A világtojás, kozmikus tojás lényegében tehát egy erős jelkép. Számos hagyományban belőle keletkezik a világmindenség vagy valamilyen megszemélyesített teremtőerő: a teremtő isten, néha maga az emberi nem. Egyiptomi mítosz szerint a „nagy gágogó” madár tojta világtojásból kel ki a Nap. Az indiai Védák szerint egy aranycsírából, a világtojásból jött létre a teremtő, őbelőle pedig Brahma.

A világfa és a világtenger

A világfa képe gyakorlatilag mindenütt ismert az élet, a termékenység, a tudás fájaként, amely mint a világ tengelye egybefoglalja a legáltalánosabb értelmi ellentétpárokat. A világfa függőleges tagolódásában különválik az alsó (gyökérzet), középső (törzs) és a felső (ágak) rész. Függőleges irányban jelennek meg az ellentétpárok: fönt-lent, ég-föld, föld-alvilág, tűz (száraz)-víz (nedves), amelyek kellő pontossággal azonosítják a mitológiai alakokat és azt a világot, amelyben cselekszenek. A világtenger a hagyományokban olyan ősvíz, amelyből a Föld és tágabban az egész kozmosz keletkezett. Sumer elképzelés szerint az egész világot betöltötte a világtenger, nem volt sem kezdete, sem vége – örök volt. A babiloni változat szerint a végtelen világtengerben nem volt semmi egyéb, csak két szörny. Az egyiptomi teremtésmitológia szerint a kezdetektől fogva létezik a világtenger. Számos ázsiai hagyomány a végtelen és örök ősvilágtenger eszméjéből indul ki. A görögök világtengere elsősorban óriási világfolyó vagy „folyamáradat”, amely körülöleli a Földet, a folyók, források, tengeráramok eredetéül szolgál. A víz a világegyetem egyik alapeleme: minden létező kiindulópontja, az őskáosz megfelelője.