Nincs új a nap alatt?

Igazából már jóval korábban is sejtették egyesek, hogy az élő szervezet sejtjei között működik valamiféle információcsere, amely még ismeretlen úton-módon, tán sugárzás útján jut el sejtből sejtbe, szervezetből szervezetbe. Már valami hasonlót keresett az 1920-as években egy orosz tudós, Alekszander Gurvics. Ám a korabeli műszerekkel nem lehetett mérni a hatásokat és bár azok bizonyíthatóan létrejöttek és kimutatták a növények közti információcserét és a hasonló reakciókat, a legtöbb akadémikus-vaskalapos számára ezek a hatások nem léteztek.

Bizony a tudomány emberei még ma is vitatkoznak azon, hogy a sejtek képesek-e információkat közölni egymással, ráadásul nagyobb távolságokra? Abba már – nagy nehezen – belenyugodtak, mert tovább nem tagadhatták, hogy a sejtek egyfajta látható fényt sugároznak ki magukból, a jelenség neve kemilumineszcencia. De abban nem hisznek, hogy fotonok segítségével a spektrum ultraibolya tartományában biológiai információkat közölnének egymással. Ám egy német kutató, Fritz A. Popp az 1970-es években, és három orosz tudós (V P. Kaznacsejev, Sz. Scsurin és L. Mihajlov) már bebizonyították, hogy ez az információáramlás tény. A novoszibirszki orvosegyetemen két lombikba ugyanazt a szövettenyészetet tették. Aztán Gurvics kísérleteihez hasonlóan a két lombik közé kvarclemezt helyeztek. Köztudott, hogy a kvarc átengedi az ultraibolya fényt, de az üveglap például nem. Ha a két lombik között üveglap volt, akkor semmilyen információ nem ment át az egyikből a másikba, akármit csináltak is a tudósok. Ám ha kvarclemez választotta el egymástól a két amúgy légmentesen lezárt tenyészetet, akkor, ha az egyik lombik tartalmát vírussal megfertőzték, kis idő múlva a másik tenyészet is úgy kezdett viselkedni, mintha az is meg lenne fertőzve! Itt persze rengeteg kérdés merül fel.

Vajon csakugyan a Burr-féle elektromágneses energia érvényesül itt is? Ha a sejtek fotonok útján érintkeznek, valós-e, hogy egy erős stresszhelyzetről – mint a vírusfertőzés – szóló információ átmegy más közösségbe és ott is létrehozza ugyanazt a betegséget, de valódi fertőzés nélkül? És miféle kóddal mennek ezek az információk? Hisz ha például ismernénk ezt a kódot, vagy legalább az irányt befolyásolhatnánk, akkor az élőlények között terjedő járványos betegségeket megelőzhetnénk!

Az is felmerül itt, hogy ha a sejtek valóban fénykvantumok révén tartják egymással a kapcsolatot, akkor, ha valami okból megromlik ez a kommunikáció, az nyilván hatással van az élő szervek fejlődésére, mi több, adott esetben azok pusztulását is okozhatja. A megváltoztatott vagy torzított információ átadása rák és más betegségek forrása lehet. És mint kiderült: a legtöbb rákkeltő anyag csakugyan zavaróan hat az ultraibolya sugárzás áramlására. Az említett német tudós, A. Popp írta „A fény biológiája" című könyvében: „A normális élő sejtek egyenletes fotonsugárzást bocsátanak ki. Ez az áramlás hirtelen megváltozik, ha a sejtbe egy vírus hatol be." Ezután leírja, hogyan néz ki a sejt haldoklása fény és sugárzás szempontjából: mintha vergődne a sejt, mintha segélykiáltásokat hallatna. Amikor a vírus behatol a sejtbe, a sugárzás megnő, aztán egy kis „csönd", vagyis szünet következik, majd ismét szinte kirobban a sejtből a fény, a sugárzás lassan elhal, és a sejt meghal. A lengyelek legendás fénykutatója, W. Sedlak és mások is úgy vélték, hogy a fotonok jelentik az élet alapját. Az életet pedig így határozták meg: „Olyan állapot, amelyben a szervezet képes az információk alapjait létrehozni, azokat felhasználni és kifelé kommunikálni." De hagyjuk a régieket. Való igaz, hosszan sorolhatnám azokat a tizenkilencedik századi (!) tudósokat, akik már akkor nyomára bukkantak az efféle dolgoknak. Minden bizonnyal azonban a huszadik század, annak is a második fele volt az az idő, amely egyfajta bizonyítékot és egyben szerény győzelmet hozott azoknak, akik szerint az élő szervezeteknek létezik valamilyen elektromágneses mintája, és az élő szervezetek ehhez alkalmazkodnak, ez adja formájukat, ennek keretein belül működnek.