Segítség a gyászban

A veszteségeinkkel való megküzdést már megtanulhattuk volna életünk során, de nemcsak nem tanítottak meg a szüleink, tanáraink, hanem éppen ellenkezőleg, azt tanultuk meg, hogyan ne éljük át a fájdalmat, hogyan ne nézzünk szembe a veszteséggel, hogyan ne mutassuk ki a szomorúságunkat, hogyan fedjük el pótcselekvésekkel.

Ott kezdődött, hogy a halálról nem illett beszélnünk. Nagymamám szegény, hiába igyekezett mindnyájunknak külön-külön elmondani, miben szeretné, ha eltemetnénk, ha esetleg megbetegedne és meghalna. Az összes családtag elintézte egy legyintéssel: Ugyan, mama, hol van az még! És senki, de senki nem tudta, milyen ruhába öltöztessük, amikor egy napon összeesett az utcán és meghalt.

A gyásszal végképp nem tudtak mit kezdeni a szüleink. Meghalt kis házi kedvencünk helyett azonnal újat kaptunk, mert szüleink nem bírták elviselni a szomorúságunkat. Édesanyánk elbújt, ha sírni akart édesapja halála miatt, ha elvesztettél egy barátot, azzal vigasztaltak, majd lesz másik. Ne sírj, ne szomorkodj! Légy erős! -szólítottak fel, valahányszor természetes reakcióként szomorúságot éreztünk valamilyen veszteségünk miatt. Ha elköltöztünk, és elveszítettük a barátainkat, soha nem fogadták el a veszteség tényét, hanem buzgón bizonygatták, hogy több és jobb barátunk lesz, mint eddig. Nagymamánk halálakor nem mondták, hogy majd lesz másik, ott más trükköket vetettek be. Tulajdonképpen meg sem halt, az égben van, és onnan mosolyog ránk. Igen, ez lehet, de hiánya akkor is fáj, ha valóban vigyáz ránk az égből. Az is lehet, hogy nem mondtak semmit, de nem osztották meg velünk a szomorúság élményét, mindenki magányosan, rejtőzködve szomorkodott.

Bár mai világunkban minden arról akar meggyőzni, hogy a gyász nem egy nagy ügy - rajtad kívül mindenki más képes túllépni rajta néhány nap múlva, hiszen ezt várják el a munkahelyen, egyéb helyeken is, hát akkor biztos így is kell lennie -, valójában olyan horderejű dolog, amely fenyegeti a gyászoló személy fizikai és lelki egészségét egyaránt. Ugyanakkor talán azt sem tudod, hogy ez a veszteség, amelyről most azt gondolod, talán örökre elvág attól, hogy valaha is örömmel éld az életedet, igenis feldolgozható, megőrizheted a lelki egészségedet. Az a belső „munka", amelynek során szükségszerűen rákényszerülsz, hogy átdolgozd magad a veszteség okozta érzelmi hullámhegyeken, nem csupán a lelki békéd visszanyerését eredményezi, hanem, ahogyan már említettem, bölcsülésedet, növekedésedet is hozhatja.

Ez szépen hangzik, mondhatod, de mikor lesz ez? Meddig tart még?

Minden gyász egyedi, mind intenzitását, megjelenési formáját, mind idejét tekintve. Bár gyászévről szokás beszélni, tapasztalataim szerint nagyon ritka, ha a gyászoló egy év után azt mondja, már visszanyerte korábbi önmagát. A gyászfolyamat nem egyenletes mértékben való haladást jelent, hanem hullámhegyek és hullámvölgyek váltakozását, jobb és rosszabb napokat, előrelendüléseket és kegyetlen csalódást okozó visszaeséseket. Van-e vége egyáltalán ennek a folyamatnak? Bár a gyásznak a szenvedés szakasza lezárul, a gyászoló képes az elhunytra már örömmel gondolni, képes a saját életét szenvedéstől mentesen és bűntudat nélkül élni, de még sok év múltán is előfordulhat, hogy a gyász hirtelen, szinte az első hónapok intenzitásával feltör. Gyászolunk, mert szeretünk. A szeretet képességével születtünk, ezért az is a sorsunk, hogy mélyen átérezzük a veszteséget, ha elveszítjük az általunk szeretett személyt. Néha megtéveszt minket a szeretetet elfedő harag vagy bűntudat, vagy bármi más érzés, de valójában ennek a mélyén is a szeretet lapul.