A legősibb fenyők

Bizonyára mindenki tudja, hogy vannak olyan fenyők, melyek a földön több ezer éve jelen vannak, és tanúi megannyi kor eseményeinek. Nem csak a mamutfenyő tartozik ide, de tény és való, hogy ő az egyik.

A hegyi mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum) a világ legnagyobb tömegű élőlénye. Legmagasabb élő példánya 89 m-es, akkora, mint egy 40 emeletes toronyház. Törzsének átmérője 12m, a tömegét pedig – gyökérzetével együtt – 6000 tonnára (=1000 afrikai elefánt tömege) becsülik. Ehhez a monumentális tömeghez és mérethez igen hosszú élettartam társul. Legidősebb példányok életkora a 3000 évet is meghaladja. Vörösesbarna kérge taplószerűen rugalmas, az idős fákon akár 60 cm vastag is lehet. Erdőtüzek alkalmával ez védi a fát. Levelei pikkelyszerűek, nem tűlevelek. Hatalmas méretéhez képest toboza meglepően kicsi, tojás alakú. Érés után akár 20 évig is a fán maradhat. Hazájában, Kaliforniában minden állománya védettséget élvez.

A szálkásfenyők (Pinus aristata) közé tartoznak a Föld legöregebb élőlényei. A legkorosabb példányok, kb. 4000 évesek, a simatűjű szálkásfenyők közül kerülnek ki. Tekintélyes életidővel büszkélkedhetnek azonban a gyűjteményünkben látható gyantástűjű szálkásfenyők is, a maguk 1500-2000 évével. Ezek a fák É-Amerikában, a Sziklás hegység déli vonulatain, 2000-3400m magasságú sziklás hegyoldalakon élnek, ahol igen vékony a talajtakaró, erősen fúj a szél, gyakran havazik. Éppen ezért nem képesek magasra nőni, mindössze néhány méteresek, és gyakran az uralkodó széliránynak megfelelően elgörbülnek. A fenyők sok gyantát tartalmaznak. Ez az anyag a növények levelében, kérgében, tobozában is megtalálható. Sérülés esetén ez a kicsorduló anyag fedi be a sebet, úgy funkcionál, mint egy sebtapasz. Az öt tűs gyantástűjű szálkásfenyőnél a gyanta jól látható cseppek formájában a tűleveleken is megjelenik.

De említést érdemel a délkínai ősfenyő (Metasequoia glyptostroboides) is. Szecsuáni ősfenyőnek és ősmammutfenyőnek is hívják ezt a lombhullató nyitvatermő fajt. 1941-ben találták meg először élő példányait Kínában (Szecsuán tartományban), előtte csak kövületekből ismerték és a kutatók kihaltnak vélték. Egyetlen nagyobb állománya mintegy 800 km2 – en terül el, melyen közel 1000 példány él. Felfedezésének évétől a botanikusok több expedíciót szerveztek élőhelyének feltárására és magjainak begyűjtése céljából. Ezekből a magokból számos európai botanikus kertbe is kerültek.  Lapos, puha tűlevelei két sorban átellenesen állnak a törpehajtásokon, melyek ősszel rozsdavörösre színeződnek és egészben hullanak le. Kicsi, 3-4 cm átmérőjű tobozai gömb alakúak, igen dekoratív megjelenésűek. Mivel ez a fa igen ritka, természetes élőhelyei az emberi tevékenységek hatására visszaszorultak, így a veszélyeztetett fajok között tartjuk számon az egész világon.

Végezetül jöjjön a wollemi fenyő (Wollemia nobilis). Dinófenyőnek is nevezik ezt az élő kövületet, mivel virágkorát 90 millió évvel ezelőtt, a dinoszauruszokkal egy időben élte. Sokáig csak fosszilis leletekből volt ismert és a tudósok kihalt fajnak tekintették. Első élő példányait 1994-ben pillantotta meg a Wollemi Nemzeti Park egyik munkatársa. Az ausztráliai szurdokvölgyben elő, mintegy 100 db idős fából álló világállományát valószínűleg elszigetelt élőhelye mentette meg a kipusztulástól. Pontos lelőhelyet azóta is titokban tartják, felfedezését követően azonnal felkerült a világveszélyeztetett fajok listájára. A wollemi fenyő rendszertanilag az Araucariafélék családjába tartozik, a jól ismert szobafenyőnek közeli rokona. Természetes élőhelyen magassága a 40m-t is eléri, legidősebb példánya akár 2000 eves is lehet. Kérge csokoládébarna és sűrűn buborékos. Termős és porzós tobozvirágzatai ugyanazon az egyeden, az ágvégeken helyezkednek el, tehát egylaki növény.

Képek: wikimedia, zoldbazar.blog.hu