Miért kiabálunk, ha egymás mellett állunk?

Alapvetően is sokszor elgondolkoztatott már a kiabálás pszichológiája. Egy remek hindu mondás kellő löketet adott, hogy megszülessen ez a cikk. Ugyanakkor azt is megmondom, miért fontos hangoskodás nélkül megoldást találni problémáinkra.

Egy hindu szent, aki elment a Gangesz folyóhoz megfürödni, egy családot látott a folyóparton, akik mérgesen kiabáltak egymásra. Odafordult a tanítványaihoz, mosolygott és megkérdezte: “Miért kiabálnak az emberek, amikor idegesek egymásra?” A tanítványok gondolkodtak egy ideig, majd az egyikük ezt mondta: “Azért, mert ilyenkor elveszítjük a nyugalmunkat.”

“De miért kiabálunk, amikor a másik személy ott áll mellettünk? Mondhatnánk neki sokkal halkabban is” – kérdezte a szent. A tanítványok tanakodtak még, de nem találták a megfelelő választ. Végül a szent elmagyarázta: “Mikor két ember mérges egymásra a lelkük eltávolodik egymástól. Hogy leküzdjék ezt a távolságot kiabálniuk kell, hogy meghallják egymást. Minél mérgesebbek, annál hangosabban kiabálnak, hogy leküzdjék a nagy távolságot. Mi történik a szerelmeseknél? Ők nem kiabálnak egymásra, hanem halkan beszélnek, mert a lelkük nagyon közel van egymáshoz. Köztük lévő távolság nincs is vagy nagyon kicsi.”

A szent folytatta: “Amikor még jobban szeretik egymást mi történik? Nem beszélnek, csak suttognak és így még közelebb kerülnek egymáshoz. Végül már suttogniuk sem kell, csak egymás tekintetéből megértik egymást. Ez mutatja meg milyen közel áll két ember egymáshoz, amikor szeretik egymást.” Ránézett a tanítványaira és ezt mondta: “Ezért amikor vitáztok ne hagyjátok, hogy lelketek eltávolodjon. Ne mondjatok olyan dolgokat, amik eltávolítanak egymástól, különben egyszer eljön a nap, mikor akkora lesz a távolság köztetek, hogy lelketek többé nem talál vissza egymáshoz.”

A kiabálás pszichológiája

Nehezen azonosulok a hangoskodással, ezért az mindenféleképpen magyarázatra szoruló jelenség számomra, és persze, az ahhoz való görcsös ragaszkodás is. A távolság, mint megfejtés valóban jó irány, én pedig két tényezőt találtam az ügyben. Az egyik: felfokozott tempójú életvitelünkben – tisztelet a kivételnek – semmilyen módját nem adjuk a bennünk felgyülemlett feszültség levezetésének, így marad a mindig kéznél levő, bármikor-bárhonnan könnyedén előkapható szerettünk. Nyilvánvalóan mindent rosszul csinál, de szerencsére az ÉN, mindig tökéletes és hibátlan. Amennyire téves ez az elgondolás, annyira mégis ennek megfelelően viselkedünk úgy, hogy mindenki más a felelős értem, én nem. A másik tényező rögtön összefonódik az „egyikkel”, és hűséges társként elválaszthatatlan szimbiózisban élve vele, adja magát: az EGO elhatalmasodik valódi énünk felett. Az EGO, ami a szüntelen zajból, és mások energiáiból táplálkozik, rettegi a halált, így mindent megtesz a túlélésért. Nem bírja elviselni sem a csendet, sem az elismertség nélküliséget, sem azt, ha nem hallgatják meg. Márpedig adódnak szituációk, hogy csend van, hogy a másik is fáradt és nincs energiatöbblete számunkra, sőt olyan is, hogy nem körülöttünk forog a világ: ilyenkor üvöltünk, hogy meghalljanak és veszekszünk, hogy észrevegyenek és megbántunk másokat, mert sértődöttek vagyunk, amiért az „önző” módon nem táplál minket az energiáival. Innen nézve, kicsit nonszensz. Mielőtt legközelebb leüvöltesz bárkit, kérlek, menj el futni vagy nyomj le 40 fekvőtámaszt. Esetleg nézz magadba és lásd be: nem a másikkal van a baj. Aki üvölt, annak mindig magával van problémája.