Flapperek a szex középpontjában

Sokan úgy vélték, hogy az első világháború ásta alá a fiatalok szexuális erkölcseit. Akiket az 1900-as évek elején a maszturbáció és a házasság előtti szex aggasztott, azok az 1920-as években a nudizmust, a modern táncőrületet, a jazzt és a rövid női frizurát kárhoztatták.

Folyton az „új nőt”, a flappert, a flörtöt, a demi-vierge-et (fél-szűz) és a „hiperszexuális nőt” emlegették, amiből kitűnik, hogy a női szexualitást különösen veszélyesnek ítélték. A francia közírók a háború előtt figyeltek föl a „flört” szó megjelenésére Franciahonban.73 A szót azok a közírók használták, akiket bosszantott, hogy a nők egyre többet forognak férfitársaságban, s a kapcsolatok kialakításához arcátlanul bevetik nőiességüket.

A flappereket részint öltözékük miatt támadták, amely látni engedte karjukat és lábukat, részint pedig társadalmi agresszivitásuk miatt. A fiatal nők viselkedése valószínűleg gyorsabban változott, mint a férfiaké; a kortársak legalábbis feltétlenül így látták. A háború utáni drog-pánik során, mely az előkelő Billie Carleton halálakor tört ki Angliában, a hölgynek a fekete bőrűekkel való barátságáról, illetve kokainfogyasztásáról szóló beszámolók valójában a női autonómiától és szexualitástól való félelmet fogalmazták meg. Mint ahogy a filmvásznon az 1920-as években megformált, nagy tömegeket lázba hozó fiatal nőalakok is abból a közvélekedésből nőttek ki, hogy egy pénzes férfiakra utazó, számító nő és egy idősebb, tehetős férfi kapcsolata a prostitúció határát súrolja. A felnőttek a lányokat az erkölcstelen életet magasztaló, míg a fiúkat az erőszakot dicsőítő filmektől féltették.

Még a háború előtt a nők szavazati jogáért küzdő nők is bírálták az új nemzedék lányait, mert úgy vélték, rögeszméjükké vált a szexualitás. Az 1920-as évekbeli nőkről szólva Lorine Pruette azt a mondást idézve, hogy „a nők szabadsága Isten legnagyobb adománya a férfiaknak” arra figyelmeztetett, hogy a flapper állítólagos függetlensége valójában igen kockázatos. A fiatal nők keménységet és könnyed gondtalanságot sugároznak, de vajon valóban szívósabbak, józanabbak és őszintébbek volnának elődeiknél? Vajon elméjük is „éppolyan szabad, mint a lábuk”? Pruette, eléggé elítélően, úgy határozta meg a flappert, mint örök kamaszt, aki bátran elképzeli jövőjét, „egy-két állással, egy-két férjjel, egy-két gyermekkel, de egyik sem lesz olyan jó, mint amilyet saját maga szerint megérdemelne”. Más is úgy vélte, hogy az 1920-as évek fiataljai nemcsak a szabadságot követelték nagy hangon, hanem azt is látványosan bebizonyították a világnak, hogy az exhibicionizmus minden olyan formájára vállalkoznak, amely még néhány éve is eléggé ritkaságszámba ment ahhoz, hogy különcségnek számítson.

A fiatalok az első szexuális élmény után csak elégedetlenséget éreztek. Sokan bíztak abban, hogy a fiatalok még visszakaphatják a romantikát. Csak meg kell ismerniük a szex „szépségét” ahhoz, hogy boldognak, és ne csupán gonosznak érezzék magukat. Többek között Phyllis Blanchard is azt állította, hogy az 1920-as években élt fiatal nők, akiket állandóan a szexről folytatott eszmecserékkel bombáztak, bár látszólag tájékozottnak tűntek, valójában össze voltak zavarodva. Blanchard felfedezni vélt a lányok körében egy konzervatív irányzatot, melynek hívei visszatértek a hosszú szoknyához, míg idősebb társaik inkább a rövidet hordták.