Így zajlott a szexuális felvilágosítás a két világháború között

Az első világháborút követően, amikor nagy rémületet keltett, hogy a katonák között rendkívül sok nemi beteget találtak, a szociálhigiéniával foglalkozó szakemberek sürgetni kezdték a szexuális felvilágosítás bevezetését annak érdekében, hogy megóvják a nemzetet.

A témával foglalkozó szakirodalom többsége a félelemkeltésre épített. A kanadai lányokat azzal riogatták, hogy akinek „van önfegyelme”, biztonságban érezheti magát, de aki „keresi az izgalmakat vagy nem vesz tudomást a szex szabályaival kapcsolatos bizonyos alapvető tényekről”, s erre még büszke is, az bizony sokat kockáztat.

A két világháború között olyan írók képviselték a konzervatív oldalt, mint Meyrick Booth, aki azt állította, hogy Nagy-Britanniában az erkölcsi válság legalább olyan gondot jelent, mint a gazdasági visszaesés. Booth azért támadta dr. J. B. Watsont, mert azt sugallta, hogy az emberek az állatokhoz hasonlóan viselkednek, Bertrand Russellt azért, mert védelmébe vette a szexuális tapasztalatszerzést, Lindsay bírót, mert leírta a petting-összejövetelek „barbár szabadosságát”, míg Sigmund Freudot azért, mert a józanész helyébe az „ösztönösséget” akarta állítani. Booth – Keyserling és más konzervatív gondolkodók nyomán – úgy vélte, hogy Amerikában a nőuralom a férfiak esetében anyakomplexushoz és infantilizmushoz vezetett, a férfiak és nők minőségi különbségének bizonyítására pedig D. H. Lawrence-t idézte. A fiatalok - állítja Booth - elvesztették hagyományos erkölcsi érzéküket. A lányok, mivel immár nem tartanak attól, hogy megfogannak, hajszolják a szexuális élvezeteket. És minthogy egyre többen részesülnek ugyanolyan oktatásban, mint a fiúk, pszeudo-maszkulin vonásaik alakulnak ki, melyek következtében nem készülnek föl kellőképpen az anyaszerepre. Booth ezen azt értette, hogy a „mesterséges” egyenlőség eredményeképpen kialakult az egyedül élő amazonok fajtája. A feminizmus azáltal, hogy a nőket a munkaerőpiacra való belépésre buzdítja, „elősegíti az otthonok pusztulásának folyamatát”. Jóslata szerint a rugalmasabb családeszmény még inkább aláássa a szülők felelősségtudatát, és érvényteleníti a törvénytelen gyermek fogalmát.

A nemi betegségekkel riogatták a fiatalokat

Az 1920-as években a szexuális felvilágosítás haladóbb szellemű szemlélete került előtérbe. Dennett szerint számos szexuális tanácsadó arra használta ki a nemi betegségekkel kapcsolatos aggodalmakat, hogy „félelemben tartsa és önmegtartóztatásra késztesse a fiatalokat”. Sértőnek tartotta, amikor a purifikátorok – az „érzelmi analfabéták” – efféle taktikákhoz folyamodnak könyveikben, melyeknek olyan rémes címeket adnak, mint például Why We Must Behave? (Miért kell viselkednünk?) A coloradói Ben Lindsay bíró amiatt vált hírhedtté, hogy a szexuális kísérletezést természetes jelenségnek tekintette. Ugyanakkor az egyesült államokbeli Max Exner YMCA számára írt népszerű kiadványai, a The Question of Petting (A petting; 1926) és az Education for Marriage (Házassági tanácsadó; 1933) moralizáló hangnemet ütöttek meg. Ezek a munkák többnyire abból az elgondolásból indultak ki, hogy a szégyenlős szülők nem világosítják fel gyermekeiket az élet dolgairól, illetve, hogy a fiúknak felvilágosításra, a lányoknak pedig védelemre van szükségük. A hagyományos társadalmi és nemi szerepeket ily módon megerősítették. A szexuális felvilágosítást a középosztály végezte, és a munkásosztályt célozta meg vele.

A németek már az iskolásoknak is felvilágosítást tartottak

Németországban a baloldaliak és a feministák követelték leghangosabban a szexuális felvilágosítást. Általában azok a nők támogatták az ilyen programokat, akik ellenezték az állam által szervezett prostitúciót. Németország az első világháború előtt különösen az iskolai szexuális felvilágosítás követelésében járt élen. A háború után tartottak is előadásokat, de Bajorország nem volt olyan liberális, mint az északi területek. A weimari Németországban a kommunisták azért emeltek szót, hogy tizennégy éves korban kerüljön sor a gyermekek szexuális felvilágosítására; a nacionalisták azonban ezt ellenezték. Noha e kampányok hátterében a nemi betegségek elleni küzdelem és az önmegtartóztatás propagálása állt, az egyházak mégis támadták, XI. Pius pápa pedig kifejezetten elítélte ezeket a kezdeményezéseket a De Educatione (A nevelésről; 1929), illetve a De Eugenica (Az eugenikáról; 1931) című dekrétumában. Még a szociáldemokraták is azt várták a szexuális felvilágosítástól, hogy erkölcsi tisztaságra neveljen. A szocialisták attól tartottak, hogy a dohányzás, az alkohol és a pornográfia elvonja a fiúkat a politikától, míg a háztartási alkalmazottként dolgozó lányokat, ha nem is csábítják el, de a tánc és a cifra öltözet mindenképpen kísértésbe ejti őket.