A szex öröme?

A nők immár több szexuális élményhez jutottak, de vajon olyanhoz, amilyenre vágytak? Szakértők egész nemzedéke vélekedett úgy, hogy nem. Kinsey adatai szerint a nők 50%-ának nem szerzett örömet a szex. Újra fölfedezte az „elveszett”, vagy inkább a pszichoanalitikusok által tagadott klitorális orgazmust. A vagina, Kinsey szavaival élve, „csak csekély jelentőséggel bír a nők erotikus reakcióinak kiváltásában”.

Kinsey szerint a vagina, akárcsak a mell, nagyobb szerepet játszik a férfiak felizgatásában, mint a nőkében. Ám megfelelő ingerlés hatására a nő éppolyan orgazmushoz juthat, mint a férfi. Azt javasolta, hogy a párok maguk dolgozzák ki a „házasság szexuális egyezségét”. Róbert LatouDickinson, egy másik amerikai kutató, az orgazmus folyamatát vizsgálandó, elektromos vibrátort és pénisz alakú üvegcsövet alkalmazott, hogy megfigyelhesse, milyen változások mennek végbe a női testben maszturbálás közben. Kinsey és Dickinson „örököse” Masters és Johnson lett. William H. Masters és Virginia E. Johnson Az emberi szexuális reakció című munkájában tudományosan is igazolta a nők jó ideje hangoztatott szexuális gyönyör iránti igényét. Masters 1954-ben kezdte vizsgálni az orgazmust a St Louis-i George Washington Egyetemen, s új szakterületet hozott létre a szexterápiában. Az 1950-es évek végén feleségül vette Virginia Johnsont, és a továbbiakban közösen kutattak mint férj és feleség. Kezdetben főként férfi pácienseik voltak, akik impotencia vagy korai magömlés panaszával keresték fel őket; az 1960-as években azonban egyre több, orgazmusra vágyó női páciens látogatott el hozzájuk.

 Amikor először számoltak be nagy nyilvánosság előtt kutatásaikról, a közvélemény kissé zavartan fogadta a hírt, hogy a szex laboratóriumi kísérletek és – műanyag péniszekbe helyezett miniatűr kamerák segítségével – megfigyelés tárgya lett. Ám Masters és Johnson a médiákban igen okosan és emészthető stílusban tudták tálalni munkájukat. Minden alkalommal fehér köpenyben jelentek meg, kihasználva az orvostudomány rejtélyességét, és egyszersmind távolságot tartva a radikális szexreformerektől. De talán mégis az volt a döntő mozzanat, hogy a „házasélet problémáinak” kezelésére hivatott orvoscsoportnak nevezték magukat, akik a feleséggel és a férjjel egyaránt foglalkoznak. A férfiakat megnyugtatták afelől, hogy a pénisz mérete nem számít. A nőknek pedig azt hozták a tudomásukra, hogy amit házastársuknak előírtak, és esetében működik, az náluk nem biztos, hogy beválik. Mint kijelentették, eltökélték, hogy bebizonyítják, a nők képesek éppolyan gyönyört érezni, mint a férfiak. Mi több, azt is igazolták, hogy a nőknek egymás után több orgazmusa is lehet. És míg Kinsey a szex mennyiségével törődött, ők az orgazmus minőségét helyezték érdeklődésük középpontjába. Kinseyvel ellentétben, aki pusztán a klitoriszra figyelt, ők az egész szeméremtájék ingerlésének jelentőségét hangsúlyozták. Azt állították, az orgazmusterápia módszereinek tanításával, melyet a maszturbáció oktatásával kezdtek, levetkőzhetők a kulturális beidegződések, és elkerülhető a pszichének akár éveket is igénybe vevő pszichoanalitikus kezelése. Figyelemre méltó sikerekről számoltak be, és egy merőben új gondozói hivatás alapjait fektették le. Masters és Johnson a szex tisztán testi vonatkozásait hangsúlyozta – a nőknek csak az „összeszorítás technikáját” kell megtanulniuk.