Még mindig szoktál gondolni rá? Miért vagy képtelen örökre kitörölni őt?

Nem azért kezd bele az ember egy kapcsolatba, hogy átélje a fájdalmas véget. Boldog akar lenni és kezdetben az is. Úgy érzi, megfogta az Isten lábát és nála nincs boldogabb ember. Türelmetlenül várja a találkozásokat, szünet nélkül szorítja kedvese karját, megy a már környezetének kínos cupp-cupp puszi, s így tovább. Aztán nagy tervek, összeköltözés... innen meg valami egy idő után elromlik. Ha nem hűtlenség vagy az egymásra való ráunás, akkor a pénz a legfőbb gond. S akkor jön a szakítás.

Ezek az általánosságok. De van az úgy, hogy szakítunk, mert hiába szeretjük azt a másikat, ha nem látjuk benne a közös jövőt, mert ő csak a jelennek él és nem töri magát, mert úgy hiszi, úgysem hagyjuk el, mi már úgyis az övé vagyunk, s jelentkezik egy másik, aki meg a tenyerén hordozna, csak vele legyen közös jövőnk. Hát igen, ilyenkor hajlamos elnyomni az érzelmeit az ember és hallgatni az eszére. Új életet kezd és áltatja magát, hogy megint boldog, csak hát van itt egy kis gigszer: valahogy abból a fránya fejéből képtelen kiverni azt az előzőt. Érdekli, hogy mi van vele, s hiába minden szándék, gyakran jutnak eszébe a közös jó emlékek. S hiába küzdesz az érzés ellen millószor is, mihelyt adódik egy kis baki az új kapcsolatodban, még erősebben ragaszkodsz majd a régihez. Mert valamikor igazán ott volták boldog, attól hogy valami elromlott. S ha évek múlva is, de visszatalálsz a régihez és akkor jössz rá, hogy ő az igaz szerelem, nincs értelme küzdeni ellene még akkor sem, ha ebben a kapcsolatban neked kell többet "dolgoznod". A legjobban Beatrix Bruja Clairvoyant fogalmazta meg ezt: Van akiről ezerszer lemondasz, de mindig visszakerül a képbe. Az évek peregnek, az emlékek megfakulnak, de egy valamit sosem tudsz elfelejteni. Azt, hogy mennyire boldoggá tett. Sok minden elmúlik, többek között a harag is, amivel szétváltatok, elmúlik az is, hogy azt hiszed, hogy örökké tarthat, elmúlik minden, csak az nem, hogy te hogyan érezted vele magad. Bízol az életben annyira, hogy tudod idővel jönni fog más, hogy idővel, ha hasonló ember sétál el előtted az utcán nem érzed azt, hogy a szíved összeszorul és szétgyilkol. Reménykedsz, hogy idővel más mosolya sem fog ráemlékeztetni, mert továbblépsz. Majd felbukkan. Visszajön, mert talán ő a sorsod. Az évek hirtelen feledésbe merülnek, mert te ugyanúgy érzed magad, mint akkor, amikor először magával ragadott. És ekkor beléd hasít a tény, hogy képtelen vagy felejteni. Bármennyire is szeretnéd azt az embert, aki hozzád tartozik képtelen leszel elengedni, így hát megtanulsz majd engedni a sorsnak.

Elhiszitek, hogy a Sorsát senki nem kerülheti el?