A történelem egyik legnagyobb hazugsága után fogtak a berlini fal építésébe

Hatvan évvel ezelőtt kezdődött a története a hidegháború egyik legfontosabb szimbólumának, a berlini falnak. A keletnémet vezetést annyira zavarta, hogy az életkörülmények közötti szakadék miatt milliók költöznek át az NDK-ból az NSZK-ba, hogy végül fizikailag lehetetlenítette el a határátlépést, rengeteg család életét tönkretéve ezzel. A fal története a kezdetektől a lebontásáig.

„Senkinek nem áll szándékában falat építeni" - 1961. június 15-én ezekkel a szavakkal utasította el az NDK párttitkára, Walter Ulbricht azokat a pletykákat, melyek szerint a szocialista állam a berlini határok lezárására készülne. Alig két hónappal később, 1961. augusztus 11-én a keletnémet parlament ennek ellenére teljes felhatalmazást adott a kormánynak „az ország védelmében szükséges intézkedések meghozatalára", majd a másnapi pártértekezleten bejelentették a fővárosi határszakasz teljes lezárását.

1961. augusztus 13-án hajnalban „az NDK államhatárának biztosítása céljából" a hadsereg és a rendőrség egységei szögesdróttal, drótakadályokkal zárták le Kelet- és Nyugat-Berlin határát, az összekötő utcák burkolatát feltörték, a határon áthaladó metró- és vasútszakaszokat lezárták, Nyugat-Berlin és az NSZK között tranzitvonalakat jelöltek ki.

Ulbricht júniusi szavait ma már a történelem legnagyobb hazugságai között emlegetik. A politikus ékesen bizonyította, hogy egy önkényuralmi rendszernek egyáltalán nem az számít, hogy mi az állampolgárok érdeke. Sőt, az alattvalók annyit sem érdemelnek, hogy tájékoztassák őket arról, hogy sorsuk hamarosan sokkal rosszabbra fordul. De hogyan jutottunk el idáig? És mi lett a fal sorsa? Ezt mutatjuk most be, az MTI és az AP gyűjtésének segítségével.

Történelmi előzmények

A második világháborúban vesztes Németországot és annak fővárosát, Berlint a győztes szövetséges nagyhatalmak (az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió) megszállási övezetekre osztották. A hidegháború kezdete után, 1949-ben a szovjet zónában megalakult a Német Demokratikus Köztársaság, a nyugati szövetséges zónákból pedig létrejött a Német Szövetségi Köztársaság.

A szovjet zóna közepén fekvő Berlin keleti, szovjet része az NDK fővárosa lett, a nyugati szövetségesek által ellenőrzött, teljes egészében keletnémet területek által határolt Nyugat-Berlin különleges nemzetközi jogállást élvezett. Az NDK 1952-ben lezárta határait az NSZK irányába, de Berlin két része között többé-kevésbé szabadon lehetett közlekedni. Ezt kihasználva 1949 és 1961 között két és félmillió ember távozott végleg nyugatra.

Kerítésből szinte átjárhatatlan fal lett

A sebtiben felhúzott akadályrendszer mentén augusztus 15-én kezdődött meg a betonelemekből álló fal felhúzása. A fal nem az ellenség távoltartása, hanem a lakosság helyben tartása érdekében épült, de hivatalosan „antifasiszta védműként" emlegették. Az addigi 80 szektorátlépő közül csak 12 maradt nyitva, a tömegközlekedés csonkává vált.

A 155 kilométer hosszú, egész Nyugat-Berlint körülvevő, folyamatosan erősített, végül már 3,5 méter magas fal a várost 44 kilométer hosszan szelte át, vonalán 302 figyelőtorony és 20 földalatti bunker volt. Keletnémet területen 100 méterrel beljebb egy szögesdrótrendszer is húzódott, s még ennek megközelítése is szigorúan tilos volt. A két kerítés közötti „halálzónába" eső házakat elbontották, helyükre aknamezőt, vizesárokrendszert, kutyák futtatására szolgáló sávot telepítettek. A határőrök mindenkire lőttek, aki belépett a zónába.

Nem tudni, hányan haltak meg a falnál

A fal egyetlen éjszaka családokat szakított szét, kelet-berliniek ezreit hagyta munka és megélhetés nélkül. Az első órákban számos atrocitásra került sor, a szigorú biztosítás ellenére az építkezés alatt 85 keletnémet katona és 800 civil szökött nyugatra.

A nyugat-berliniek tiltakoztak, de az Egyesült Államok tudatta Moszkvával, hogy „a nemzetközi élet tényeként" elfogadja a fal létezését. A berlini fal tövében mondta el egyik leghíresebb beszédét 1963. június 26-án John F. Kennedy amerikai elnök, aki az Ich bin ein Berliner szavakkal fejezte ki szolidaritását, 1987-ben a Brandenburgi kapunál szólította fel Ronald Reagan amerikai elnök Mihail Gorbacsov szovjet vezetőt, hogy rombolja le a falat.

A fal 1989 novemberi lerombolásáig mintegy ötezer embernek sikerült nyugatra menekülnie a halálzónán, a drótakadályokon és magán a falon keresztül, adott esetben folyamatos golyózápor közepette. Körülbelül ugyanennyi embert fogtak el szökési kísérlet közben.

A határőrök kötelessége volt a menekülőket megállítani, ennek érdekében szigorú tűzparancsot léptettek életbe a falnál. Azt nem tudni pontosan, hogy hányan vesztették életüket menekülés közben: a potsdami Kortárs Történeti Kutatóközpont 140 halálesetet tart nyilván, más intézetek ezt a számot jóval magasabbra, 200-nál többre teszik. Az első áldozat, egy 59 éves nő 1961. augusztus 22-én, az utolsó, egy 33 éves férfi 1989. március 8-án vesztette életét.

A végjáték

Bár Erich Honecker, az NDK vezetője még 1989 januárjában is azt mondta, a fal még „száz évig állni fog", az még az év végét sem élte meg. A kelet-európai változások, a magyar kormány 1989. szeptember 10-i döntése az NDK-ból elmenekültek nyugatra engedéséről az NDK-ban többszázezres megmozdulásokhoz vezettek. A minden változtatást elutasító Honeckert elvtársai október 18-án lemondatták, az új vezetés reformokra kényszerült.

A fal váratlan leomlását az utazás-liberalizálási szabályok összehangolatlan bejelentése okozta. Az állampárt politikai bizottságának egyik tagja 1989. november 9-én este élő tévéadásban közölte, hogy megnyitják a határokat, s nem tudva arról, hogy csak fokozatos lazítást terveznek, kérdésre hozzátette: az intézkedés azonnal hatályos. A berliniek még a sajtótájékoztató alatt elözönlötték az átkelőhelyeket, a fallal együtt egy lélektani gát is leomlott, a tovább folytatódó tömegtüntetéseket már a német újraegyesítést sürgető jelszavak uralták.

A következő napokban a berliniek elkezdték bontani a falat, amelynek eltávolítása hivatalosan 1990. június 13-án kezdődött meg, a határőrizet július 1-jén szűnt meg, a műszaki zárat 1991 novemberére számolták fel.

A falnak csak hat rövid szakaszát hagyták meg mementóként, az egyiknél emlékmű áll, egy másikon graffiti-galériát hoztak létre. A leghíresebb átkelőhely, a Checkpoint Charlie helyén ma múzeum áll. A falból a világ számos pontjára került egy-egy darab, Magyarországon a Magyar Máltai Szeretetszolgálat zugligeti Befogadó Központjában, az Andrássy úton a Terror Háza Múzeum előtt, és 2019-ben a Páneurópai Piknik 30. évfordulóján Sopronpusztán helyeztek el egy-egy faldarabot.

Forrás: Euronews