Az ezerarcú tánc
hirdetés
Alighanem a tánc a megjelenítő művészet legősibb és legösztönösebb ága. Szinte mindannyian képesek vagyunk valamiféle ritmust dobogni zenei kíséret nélkül is. Egyetlen kifejezési eszköz kell hozzá: a táncos teste. A tánc nemcsak szórakozás és művészet, hanem sok kultúrában rítus is, olyan szertartások része, amelyeket a közösség fennmaradásához nélkülözhetetlennek tartottak.
Lehet istenimádás, de lehet mágikus szertartás is, amely utánzással igyekszik előidézni a vágyott eseményt: az esőtáncosok például az cső hullását utánozzák. A vad, szédítő vagy éppen a végtelenségig egyhangúan ismétlődő mozdulatok nyomán a táncos önkívületi állapotba kerülhet, vagy vallásos látomásai támadhatnak.
hirdetés
Más szinten egy-egy táncfajta kifejezheti az adott közösség összetartozását is. Ma is gyakori, hogy fiatalok csoportjait jelképesen összefűzi valamilyen tánc iránti rajongásuk. A rituális tánc bizonyára már nagyon korán megjelent az emberiség történetében, de nehéz meghatározni, pontosan mikor. A XIX. század végéig, a mozgókép feltalálásáig, nem volt mód a megörökítésére. Addig a szabályok és a fortélyok a példák, a személyes tapasztalat, a tanulás révén hagyományozódtak egyik nemzedékről a másikra. Ha megszakadt ez a folyamat, a tánc maga is eltűnt örökre.
Az európai gyarmatosítás nagy károkat okozott a meghódított területek népi műveltségében, így tánckultúrájában is. Néhány törzsi tánc fennmaradt - például az Egyesült Államokban élő hopi indiánok mindmáig előadják hagyományos táncaikat, de követhetetlen, hogy ezek mennyit változtak az évszázadok alatt. Nem maradt fenn sokkal több adat a letűnt korok nagy civilizációinak táncairól sem. Megőrződtek képek és többnyire igen rövid írásos emlékek a táncról, de a leglényegesebb elemet, a mozgást természetesen nem lehet fölidézni. Annyi biztos, hogy a tánc közkedvelt szórakozási forma volt mind az ősi Egyiptomban, mind az ókori görögöknél. Mindkét kultúrában hivatásos táncosok léptek föl az előkelőségek szórakoztatására rendezett lakomákon és ünnepségeken.
Az európai tánchagyomány története merőben különbözik az afrikaitól és az ázsiaitól. Ott a tánc a vallási szertartások része volt, földrészünkön azonban másfajta „testbeszéd" alakult ki. A keresztény templomokban mindig is tiltották a táncot, valószínűleg azért, mert a pogány hitvilágra emlékeztetett. A tánc világi formái viszont régen is igen kedveltek voltak, és sok fontos közös vonást mutattak.
Szinte valamennyi hagyományos európai táncra jellemző az egyenes testtartás, a csekély fej- és törzsmozgás, gyakori viszont a bonyolult lábmunka és a lépések megnyújtása. Ezzel szemben más kultúrák táncainak többségében a láb csupán a ritmust diktálja, s a kifejezés fő eszköze a fej, a törzs és a kéz.
A néptánc vagy nemzedékről nemzedékre hagyományozódva maradt fönn, vagy rekonstruálták. Közéjük tartozik az ír dzsigg, a lengyel mazurka, a spanyol flamenco, a skót reel és az angol morris.
Némelyikükben nagyon régi vallások elemei fedezhetők föl, és ismeretesek olyanok is, amelyek meglepően távoli vidékek táncaival állnak kapcsolatban. A „jellegzetesen" angolnak vélt morris például „moreszka", vagyis mór - spanyolországi arab - tánc. Hasonló táncok élnek a Földközi-tenger mellékén és máshol is, némelyikük különleges vonásai pedig azt sugallják, hogy eredetileg tavaszi termékenységi rítusok részei voltak. A legtöbb európai néptánchoz hasonlóan a morris egykor a falusi közösség életének szerves része volt, manapság lényegében csak szórakozásképpen ropják.
A város felfokozott életritmusa nem kedvez a néptáncnak. Ha valahol mégis felbukkan, gyakran tiszavirág-életű a fennmaradása, vagy gyorsan elveszíti valóban népi jellegét. A francia apacstánc például rövid ideig felkapott, turistacsalogató látványosság volt, a tangó pedig, amely Buenos Aires sikátoraiból indult világhódító útjára, hamarosan az egyik legkifinomultabb társastánc lett A néptáncok fölélesztetésének szép példája viszont az 1970-es években meginduló magyar táncház-mozgalom.