A jóslás és az orákulumok

A bábumágia és az átoktáblácskák mindig valamilyen konkrét eredmény elérését, egy adott személy vagy szituáció fölötti uralom megszerzését tűzik ki célul. Velük ellentétben a jóslás csupán a jövendő eseményekkel kapcsolatos tudás megszerzésére törekszik anélkül, hogy befolyásolni próbálná azokat.

Az ókori jós mesterségek re vonatkozó legkorábbi források Homérosz eposzai, azÍliászés Odüsszeia, amelyek említést tesznek arról, hogyan értelmezték a jósok a madarak viselkedését, röptét és kiáltásait, illetve hogyan fejtették meg az álmokat. Az álomfejtés ugyanis Homérosztól egészen a késő ókorig, azaz a kereszténység elterjedéséig az egyik legkedveltebb eszköze maradt annak, begy az emberek megismerjék az istenek szándékait és az eljövendő eseményeket. Az Odüsszeia tizenkilencedik énekében Homérosz elárulja, hogy az emberi álmok két kapun át érkeznek az alvilágból — az egyik kapu elefántcsontból, a másik szaruból készült. Azok az álmok, amelyek az elefántcsont kapun jönnek át, csak hitegetik az embert üres ígéreteikkel, de azok, amelyek a szarukapun át érkeznek, olyan eseményeket sejtetnek, amelyek valóban megtörténnek majd.

Zeusz titkos kinyilatkoztatásait orákulumok is továbbíthatták. Dodona, az egyik legrégebbi görög jósda az ország északnyugati részen, Épeiroszban működött: az i. e. VIII, századtól. Zeusz tanácsait kezdetben az istenség szent fája, a „magas lombú tölgy" susogta tovább, később pedig már papnők — a gerléket megszemélyesítő peleiaszok — is közreműködtek a jóslásban. Apollóm a görögök Zeusz szócsöveként tisztelték, delphoi jósdájának hírneve pedig az egész ókori világot bejárta. Itt kérte ki Themisztoklész az istenek út mura rá sál a szalamiszi csata előtt, és itt kérdezte meg a lüd Kroiszosz király, hogy hadba szálljon-e a perzsák ellen, Apollón jóslatát Delphoiban a Püthia továbbította, egy olyan asszony, akinek már nem születhetett gyermeke." Ö volt az egyetlen, aki beléphetett a belső szentélybe, az adütonba, ahol háromlábú széken, a szent tripuszon foglalt helyet éppúgy, ahogyan azt egykor Apollón is tette. A jóslatkérő először kifizette az orákulum díját, azután feláldozott egy kecskét, amelyet szigorú követelmények alapján választottak ki (az állatnak például reszketnie kellett, ha leöntötték vízzel). A szeánsz során elhangzón a jóslatkérő kérdése, majd a kommentáló papok lejegyezték és hexameterbe foglalták a transzba került Püthia szavait. Az orákulumot általában a hónap hetedik napján keresték fel a látogatók, eltekintve a téli hónapoktól, amelyek során Apollón nem tartózkodott a jósdában. Az igénytói függően olykor két Püthia is működött a szentélyben — egyikük persze csak tartalékként. Az i. e. IV. század végén a görögök arra a meggyőződésre jutottak, hogy a Püthia látomásait a sziklák repedéseiből feltörő gőzök okozzák, de sem arra nincsen bizonyíték, hogy a mészkősziklákból valaha gőz tört volna fel, sem pedig a leírásnak megfelelő repedést nem találtak a sziklákon a geológusok.

Mióta emberek élnek a Földön, a kíváncsiabbak különböző módszerekkel próbálták megtudni mi vár rájuk a jövőben. A természethez még erősen kötődő emberek az állatok viselkedéséből, vonulásából vontak le következtetéseket a jövendőre, kövek valamint a tűz üzenetéből, s a természet változásaiból, szélből, felhőkből, vízből kutatták jövőjük alakulását.