Előző életünk lappangó emlékei (1. rész)

Az ősi időkben, amikor az ember közelebb volt eredetének titkához, s életét átszőtte az egyetemessel való kapcsolat, nem hitte, hanem tudta, hogy a világegyetem halhatatlan vándora. Aki életből életbe, szféráról szférára zarándokol, hogy vezekeljen, tapasztaljon, s a benne elsötétült, sűrűvé nehezült létet megtisztítsa és feloldja. A reinkarnáció azonban nem pusztán vallásbölcseleti tétel, a lét látszólagos igazságtalanságainak elméleti vigaszdíja, hanem gyakorlati módszerekkel tapasztalható és bebizonyítható igazság.

Minden ember lelkében megvannak az előző életek lappangó emlékei. Tapasztalatok, megszerzett erények, szorongások, súlyos, névtelen élménytartalmak, amelyek bizonyos dolgoktól való menekülő elfordulásban, iszonyban, izzó rokonszenvben és leküzdhetetlen ellenszenvben nyilvánulnak meg. Ugyanez rejlik a rejtélyes választások és még rejtélyesebb elutasítások, a jellem fajsúlya, finomsága vagy durvasága, az ízlés csiszoltsága, a részvét és a részvétlenség, a leküzdhetetlen hajlamok, a szomjas szellemi érdeklődés vagy annak hiánya mögött. A fajta és az egyén átöröklési vonala távolról sem magyarázza meg a pszichikai és idegélet e bonyolult szövevényét. Az emberi tudat alatt felfedezett, alvilági birodalom csak még szédítőbbé tágította az embertitok átfoghatatlan kiterjedéseit.

Az átöröklés, az elődöktől, szülőktől, fajtától kapott testi, lelki alkat, az idegzet terhelése is igen fontos, de sorrendi kérdés. Ma már nemcsak a spirituális eszmékkel foglalkozó kutatók állítják, hogy az anyagi tényezők másodlagosak. A szellemi elv, az anyagot szervező, intelligens életerő a tudomány szerint is elsőrendű. Ezt a tételt pedig szükségszerű következtetésként egészíti ki a dolog szintézise: a szellem választja meg a feltételeit, illetve adottságai kapcsolódnak a megfelelő körülményekhez, fajtához, elődökhöz, szülőkhöz. Minden ember háromféle emlékezet lenyomatait hordozza magában. Viszonya e valamennyi léttitkot magában rejtő lényeghez ugyanaz, mint korlátozott tudatának kapcsolata mindahhoz, amit altudata elraktároz. Sejtjeiben viseli az anyag, a fajta emlékezetét, pszichéjében az egyéni és kollektív élet inkarnációs érzelemskáláját, szellemében kozmikus eredetének időtlen eseményeit. Előző életeinek összeredménye tehát testének sejtjeiben, lelkének rétegeiben és szellemében jelen lévő valóság.

A szokásos megjegyzés, hogy „Akkor miért nem emlékszem vissza arra, hogy többször éltem a földön?", igen kevéssé számít érvnek az ismeretlen, „ibolyántúli" tudatrétegek felfedezése után. Az ember mérhetetlenül többet tud annál, mint amit éber tudatának kis, körülhatárolt színpada fénybe helyezve megmutat neki. Az ismereteknek, emlékeknek, elraktározott képeknek és képességeknek óriási skálája húzódik végtelen távlatokban a megvilágított, apró színpadon innen és túl. Az ember pedig úgynevezett „normális" körülmények között nem emlékszik önnön valódi tartalmára, csak hipnózis közben, álmában vagy mélypszichológiai módszerekkel előidézett, rendkívüli tudatállapotban. Primitív lények hipnózis alatt vagy transzban idegen nyelveken beszélnek folyékonyan, és olyan műveltséget árulnak el, amelynek nyoma sem mutatkozik hétköznapi egyéniségükben. Sokszor kiderül ilyenkor, hogy látszólagos teljes értetlenséggel és érzéketlenséggel tanúi voltak egy folyamatnak, amelyet tudatuk kulisszái mögött egy hihetetlenül érzékeny felvevőkészülék pontosan lefényképezett, és bizonyos módon, bármikor előhívhatóan elraktározott. Az ember pedig, aki e csodákat végtelen rétegeződésben és kimeríthetetlenül magába zárja, „nem emlékszik semmire".

folyt.köv.