Umberto Eco: Baudolino

Ha valaki gondtalanul derülni akar, akkor bátran vegye kézbe és olvassa el Umberto Eco Baudolino című könyvét. Merem állítani, hogy elvárásait a derűvel kapcsolatban a vaskos mű kielégíti.

Pedig a jó szórakozás érdekében időben igen csak vissza kell kanyarodni: 1204-be Konstantinápolyba, amelyet a keresztesek épp fosztogatnak, és ahol a lombardiai származású hatvan esztendős Baudolino egy Nikétász nevezetű bizánci főbírónak elmondja életének alakulását. A negyven egységre osztott könyv szerkezete fejezetenként állandóan ismétlődik.

Bevezetésképpen mindig a regény jelen ideje szolgál, rövid párbeszéd Baudolino és Nikétász között, majd azt Baudolino elbeszélése követi a múltról. Időrendi sorrendben számol be emelkedéséről, hiszen Rőtszakállú Frigyes császár egyik legfőbb tanácsadójává küzdi fel magát, mivel élvezi az uralkodó kegyeit. És mert megvan hozzá az esze. Tudniillik a Pó-alföldi fiatalember rendkívül fogékony a szellemi dolgok iránt, sőt, mint elbeszélése folyamán kiderül, kiváló képzelőerővel rendelkezik, úgyhogy a szájából elhangzottakat az olvasó gyakran talán kétkedéssel fogadja, de aztán mégis elhiszi.

Egyik tanító mestere ezt tanácsolja neki: "Ha literátor embernek, sőt egykor netán históriaírásra készülsz, hazudni, történeteket kitalálni is kénytelen leszel, nehogy egyhangú legyen a históriád. De csak csínján. Azt, aki mindig, a csip-csup dolgokban is hazudik, elítéli a világ, és a költőket díjazza, akik hazudni csak egészen nagyokat szoktak." Baudolino megszívleli a tanácsot és ellentétben az átlagemberrel, aki "csak azt tudja elmondani, amit látott, néha pedig még azt sem, mert nem érti, mi is az, amit látott", mestere azzal dicséri, hogy "te viszont azt is eltudod képzelni, ami nem láttál".

A Baudolino azért is izgalmas olvasmány, mert benne az elbeszélt történet szintje, tehát maga a történet, szinte vetekszik a történet közlésének a szintjével, tehát az elbeszéléssel. A regényben hemzsegnek a figurák és az események, követésük nem könnyű feladat. Ugyanakkor az elbeszélés módja egyértelműen utal a történet értelmezésére. Az ismeretlen elbeszélő egyes szám harmadik személyben fordul az olvasóhoz, és világosan kimondja, hogy az elmúlt korok valós valóságát szinte lehetetlen felidézni még a leghitelesebbnek tartott feljegyzések alapján sem (holott ezeket a későbbi korok történészei gyakran szó szerint idézik kutatásaik folyamán), mivel azok manipuláltak voltak már megírásuk folyamán, azaz valamilyen cél elérése érdekében hazugságokkal töltötték fel őket. A történelmi köpönyegforgatások és állandó hazudozások megidézése ebben a regényben az első és döntő ok a derűre. Egy hazudozáson alapuló világban csak egy ügyes hazudozásra képes hős boldogulhat. Épp ezért a Baudolino első része kiváló kultúrtörténeti pikareszk regény. Mert erre a regénytípusra jellemző a megtévesztések, hazugságok és kalandok sokasága.

Baudolino azonban több egy ügyeskedő szélhámosnál. Császárát igyekszik szolgálni és egy rendkívüli tett végrehajtásának vágya vezérli. A mitikus János pap országába akar eljutni. Ennek a feladat teljesítésének elmondása képezi a regény második részét. Az elbeszélő ebben a részben azonban már elrugaszkodik a valós valóság talajáról és egy másik világba vezet bennünket. Ez pedig a csodák világa. Baudolino mintha egy varázsmese hősévé alakulna át: talányokkal, megmagyarázhatatlan dolgokkal találja magát szemben. Az olvasó vele együtt egy olyan világba kerül, amelyben olyan törvényszerűségek uralkodnak, amelyekhez vajmi kevés közük van a valós valósághoz.

Mondjuk ki: mese bontakozik ki előttünk, amely a csodás egyik alfaja. Hatalmas és szörnyű élőlények, ismeretlen növények és állatok veszik kötül Baudolinot. Igaz, ezekről a korábbi, természetesen eltúlzó, tévedő vagy megtéveszteni, azaz hazudni, szándékozó feljegyzések számoltak be, tehát végeredményben nem az elbeszélő elméjének szülötteit. A regénynek ebben a szakaszában a hangsúly az elbeszélés módjáról magára a történetre tolódik át, ami levon értékéből. A könyv így valahogyan túl terjedelmesre sikeredett, Umberto Eco leplezetlen élvezettel írhatta, egyszerűen nehezen tudott megválni Baudolinotól.

A két regénytípust magába foglaló könyv élvezetes olvasmány. Csak győzze az olvasó befogadni a közlendőt, de hogy közben jót derül, az biztos.

Érdekes és fordulatos történet bontakozik ki az „Elfújta a szél” c. ismert regényben is, érdemes ennek kritikáját is elolvasni rovatunkból.