Elismerést akarok!

Nagyon sok kapcsolat fullad kudarcba a téves elvárások miatt. Itt ülsz a libikóka egyik végén, és várod, hogy valaki arra jöjjön, és egyensúlyba hozza a dolgokat. Vannak persze elképzeléseid arról, hogy mit is keresel, és amikor valaki feltűnik, és beindul köztetek a kémia, a kész elvárásaidat már rá is pakolod az illetőre. Igen kényes egyensúlyról van azonban szó, amely sokkal inkább alapul az elvárásainkon, mint a valóságon.

Az elvárások kilöknek az egyensúlyból. Minél inkább projektálunk az elvárásainkon keresztül, annál kevésbé vagyunk „itt". A buddhista filozófia egyik alaptanítása arra bátorítja a tanítványt, hogy engedje el az elvárásait. Miért felelne meg bárkinek is a te életviteled? Minél inkább elvárod a társadtól, hogy így vagy úgy éljen, annál rögösebb kapcsolatpályára állítod a libikókádat. Minél inkább elengeded azt a vágyadat, hogy bárki a te igényeid szerint éljen, annál jobban felszabadítod magad a feszültség és a konfliktusok alól.

Az elvárás az elfogadás ellentétpárja

Nagyon nehéz e szerint az alapelv szerint élni. Ha ki kell cserélni a villanykörtét, vagy ki kell szedni az edényeket a mosogatógépből, és úgy érzed, hogy te már elvégezted a te feladataidat, egyenesen igazságtalanul hangzik, hogy most ne várd el a másiktól, hogy ő is tegyen valamit. De nézzük meg, mi történik ilyenkor: elvárást támasztasz; a másik ellenáll (ha a feszültség már fennáll); neheztelsz és mérgelődsz; és huss, máris csúszol lefelé a libikókán, miközben ő a másik végére húzódik. Az elvárásod tehát csak neked fáj. (Ő nem is tud róla, ezért nem érinti.) Ahol elvárást támasztasz - vonatkozzon az akár a lottónyereményre, akár arra, hogy a gyereked egy adott pályát válasszon, vagy hogy valaki úgy viselkedjen, ahogy neked tetszik - eleve csalódásra kárhoztatod magad. Az elménkben az elvárások teljesülése egyenlő a sikerrel. Az elvárások nem teljesülése – kudarc hurrá! Egyensúlyba került a mérleghinta! Az életem során a dolgok nagyon sokszor nem úgy alakultak, ahogy elvártam volna, visszatekintve mégis pont úgy volt tökéletes, ahogy történt - annak ellenére, hogy akkor nem így éreztem. Volt olyan is, hogy pont arról, ami látszólag tökéletesen alakult, derült ki később, hogy nem is olyan jó úgy.

Az elvárások hiánya nem azt jelenti, hogy ne legyenek céljaink; pusztán annyit jelent, hogy ne görcsöljünk rá az eredményre. Egyszerűen bízzunk meg az univerzumban, hogy pontosan azt és akkor kínálja nekünk, amire és amikor a fejlődésünkhöz szükség van.

Jóváhagyásra vágyva

Amikor valaki jóváhagyására vágyunk, pont ennek az ellentétes lehetőségét teremtjük meg, vagyis azt, hogy valaki megcáfol minket. Ha arra várok, hogy megerősíts, valójában a kezedbe adom a saját hatalmamat. Ha pedig te szeretnél irányítani engem (és a legtöbben nagyon is élvezzük, ha másokat irányíthatunk), csak annyit kell tennem ahhoz, hogy magamnál tartsam az irányítást, hogy nem adom neked a jóváhagyásomat. És az eredmény? Egyre jobban el akarod majd nyerni a jóváhagyásomat. Biztosan láttál már olyat, hogy egy családban az egyik gyerek mindent megtesz, hogy örömet szerezzen (jóváhagyást kapjon) a szüleinek, míg a testvérét esetleg egyáltalán nem érdekli a szülők megerősítése. Ők a leggyakrabban pont ezt a másik gyereket fogják bálványozni. Érdekes módon minél inkább el szeretnénk nyerni a többiek jóváhagyását, annál kevésbé kapjuk meg azt, és minél inkább leteszünk erről a vágyunkról, annál jobban elismernek és szeretnek majd.

Ez az elismerés iránti vágy mindnyájunkban mélyen gyökerezik. Pontosan olyan mértékben vágyunk rá, amennyire alacsony az ön-becsülésünk. Minél jobban igyekszünk elnyerni mások jóváhagyását, annál jobban elnyomjuk a saját igényeinket és vágyainkat ennek érdekében. A jóváhagyás utáni sóvárgásunkban feláldozzuk saját önkifejezési képességünket. Annyira lefoglal minket, hogy azzá váljunk, amit érzésünk szerint elvárnak tőlünk, hogy elfelejtjük, kik is vagyunk valójában. Ez ébreszti fel azt az érzést, hogy „csak akkor vagyok szeretetre méltó, ha így vagy úgy viselkedem/ cselekszem". Minél jobban próbálunk azzá válni, amik nem vagyunk, hogy így nyerjük el a többiek jóváhagyását, annál messzebb kerülünk valódi lényünktől.

Ez neheztelést és frusztrációt szül, és azt az érzést, hogy „azért szeretnek, amit teszek, és nem azért, aki vagyok", vagy hogy „senki nem érti vagy tudja, hogy ki vagyok valójában". Ha ily módon behódolunk mások akarata előtt, azzal eldobjuk a saját önkifejezésünket. Ügy érezzük, hogy nem lehetünk önmagunk, illetve nem fejezhetjük ki a valódi énünket (mert akkor senki nem szeretne). Ez önmagában egyensúlyhiányt teremt az igazi én és a kivetített én közön, melyet különböző archetípusos szerepekben adunk elő.

Az uralkodás vágya

Az uralkodás is jellemző magatartásforma a kapcsolatokban, és egyensúlyhiányt jelez. Amikor uralnunk és irányítanunk kell a körülöttünk lévőket, azzal visszavonulásra vagy lázadásra kényszerítjük a többieket. Ez a kontrollálási igény nagyon sok energiát felemészthet, mivel folyton irányítanunk kell a hódolóinkat. Az lesz az eredménye, hogy az uralkodó kimerültnek érzi magát attól, hogy „mindent ő csinál", de mégsem engedi meg senkinek, hogy átvállalja a feladatok egy részét, mert fél, hogy ezzel kicsúszhat a kezéből az irányítás.