Összhang a családban: Hogyan valósítsuk meg?

A családi élettel foglalkozó pszichológusok fáradhatatlanul keresik a titkát, a nyugalmat és boldogságot adó családi légkör kialakításának és fenntartásának. GaryChapman nálunk is megjelent könyvében sok szó esik a szolgálatkészségről is. Vajon nehezített körülmények között is biztosan jól működünk?  A boldog megértés légkörének fenntartásáért vajon eleget teszünk?

A házasságtól, a szeretett személlyel való együttéléstől sokan azt várják, hogy kellemes, nyugodt életet, szeretetet, gondoskodást kapnak a társuktól. Kevesebben gondolkodnak azon, hogy mit fognak ők adni, miként fognak párjuknak örömöt szerezni. Vagy, ha futja is a gondolatokból egy-egy kiemelt, ünnepélyes gesztusra, ritkán készülnek fel arra, hogy a mindennapi együttélésükben legalább annyit adjanak, mint amennyit kapni szeretnének. A hosszú és boldog házasságban élők között végzett vizsgálataim során gyakran találkoztam azzal az életfilozófiával, miszerint”Nem azért házasodtam meg, hogy engem szeressenek, hanem hogy én szeressek.”. Ez csak elsőre hangzik olyan „alárendelődőnek”. Többen elmondták, miként alakult házasságukban a szeretet, a figyelmesség, az alkalmazkodás „adása”, a másik iránti szolgálatkészség egy idő után kölcsönössé. Az a viselkedés, amelyik a mindennapokban a másik örömét kereste, kedvében igyekezett járni, előbb utóbb kiváltotta a másikban is a vágyat, majd a próbálkozást, hogy hasonló képen viselkedjen, figyelmesebb, alkalmazkodóbb, szeretőbb legyen. S ha ezt elfogadták tőle, az tovább erősítette ezt a fajta, viszonyulást. Követelőzés helyett inkább azt keresték, hogyan lehetnének a másik szolgálatára. Ebben az egymásra figyelésben mindketten át tudták élni a saját erejüket, jóságukat, és örömük telt az adásban. Később könnyű volt a gyermekeiket is rávezetni arra, hogy a családban mindenki, így ők is, „a másikat, s a közösséget szolgálja”. Ezekben a családokban megismerték azt az érzést, hogy „Nagyobb boldogság adni, mint kapni”. Így sokszorozódott meg ezekben a családokban a szeretetet.

Amikor összekötjük az életünket azzal, akit szeretünk, azt reméljük, hogy a kapcsolatunk őszinte és bensőséges lesz, ahol testileg-lelkileg elfogadva, magunkat adva, meghitten, intimen, élhetünk. Azonban tudnunk kell, hogy két ember két féle módon képzeli el és vágyik a meghitt kapcsolatra. Szerencsés esetben, mire a kapcsolatból gyermekáldás lesz, a pár össze tud szokni és össze tudja hangolni a meghittség iránti különböző igényét. A különbözőségek leggyakrabban abban állnak, hogy a férfiak a bensőséges összetartozást, az egymás meghallgatásából, beszélgetéséből, együttes tevékenységekből meríti a meghittség élményét. Ennek az élménynek két ellentétes összetevőjét élhetjük át: megérint bennünket a másikban felismert hasonlóság, majd ugyanígy a másikban, megismerhető különbözőség, másság. A féri és nő közötti mély vonzalomban sajátosan keveredik a hasonlóság fölötti öröm, és a másság iránti kíváncsi izgalom. A babavárás időszakában különös hangsúlyt kap a meghittség iránti igény mindkét félben. Mivel mindkettejük lelkét, s gondolkodását felkavarja az új helyzet, a változással járó sokféle bizonytalanságban, nagyobb mértékben szükségük van a másikkal való szoros, biztonságos, meghitt kapcsolatra. Sajnos, erre azonban nem mindenki képes. Tudtunk-e mostanra meghitt kapcsolatot kialakítani? Van, akinek nehezen megy, hogy a saját érzelmeit, gondolatait mélyebben megossza a másikkal. Sokszor ez azért van, mert az érzelmeinkkel nem vagyunk tisztában. Ez összefügghet a neveltetésünkkel. Lehet, hogy arra neveltek, hogy bizonyos érzelmek elfogadhatatlanok. Mások azért temetik el mélyen az érzelmeiket, hogy a gyermekkorban szerzett csalódásaik, fájdalmaik ne idéződjenek újra. Mások azért vonakodnak az érzelmeikről beszélni, mert tartanak a párjuktól várható reakcióktól, abban az elutasításból, a meg nem értéstől félnek. De van, aki egyszerűen olyan családi légkörben nőtt fel, ahol az érzelmekről nem beszéltek. Olyan is van, aki a meghitt közelséggel nem tud mit kezdeni, nem tudja elfogadni, mert érzi, hogy nem képes viszonozni, s inkább kimenekül a helyzetből. Pedig az érzelmi meghittség nagymértékben befolyásolja a szexuális meghittséget. A kettő nem választható szét egymástól. A testi meghittség előfeltétele, hogy saját testével megbékélt legyen az ember. Ha önmagunkat nem tudjuk elfogadni, ha a testünkkel mélyen elégedetlenek vagyunk, akkor a másik elfogadását, rajongását sem tudjuk igazán elfogadni, hanem ellenállunk az önfeltárulkozásnak, ami gátat épít a két ember közé, s a meghittség kialakulását akadályozza. Minden áron igyekezni kell az őszinteség légkörét kialakítani, még ha nem is könnyű. Ha elmerjük mondani társunknak, hogy bizony nehezen kezdünk bele a mondanivalónkba, mert félünk, hogy azt nevetségesnek tartja, de mégis meg akarjuk vele osztani, akkor ez a másikban is elindít egy őszinteségre való hangolódást, és lassan követ bennünket.